Lány a BOLDOGSÁG nyomában

Szerető szív meséje

Lány a BOLDOGSÁG nyomában

Egyszer volt hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, a hatalmas óceán kellős közepén volt egy sziget. Olyan távol volt az emberek által  lakott civilizációtól, hogy hetekig kellett hajózni és sok-sok szerencsére is szükség volt, hogy végül bárki ráleljen. Emberek alig lakták, ezt a piciny részét a világnak, így megtudott maradni olyan egyedinek, és érintetlennek ahogyan egyszer, valamikor létrejött. A csodaszép, a különleges, a meseszerű szavak jutnak az eszünkbe, ha szeretnénk a látványt leírni. A fák, a madarak, a fű, fa,virág, mind mintha művészi kezek által megrajzolt képek megelevenedett másai lettek volna. Eleven színekben pompázott minden, mégis volt ……volt valami olyan érzés ha körbe néztünk….., mintha mindent befedett volna egy fátyol. Nehéz ezt leírni, szavakba önteni, hogy mi is ez. Inkább csak egy érzés.

Talán szomorúság, talán elhagyatottság, vagy „csak” egy TITOK, ami mindenre rátelepszik, mindent befed és ural? Egy TITOK, ami ott van reggel, délben,és este? Minden mosolyban, tekintetben és minden mozdulatban?Igen, a TITOK, ami az itt élőket egységbe kovácsolta. Nem beszéltek róla, mégis mindenki tudta, mindenki életét meghatározta.

Egy napon a messzeségben, az óceán mélykék vizén, egy kis bárka közeledett. Lassan, rendkívül lassan, mintha sohasem akarna megérkezni. A sziget lakói összesereglettek a parton és vártak.  Vártak némán, időnként összenézve, talán még cinkosan  össze is bólintva,  hogy megérkezzen az a valaki, aki a sziget megmenekülését hozhatja. Nem is sejtették, hogy az érkező is egy újabb TITKOT rejt magában.

A bárka végre befutott, de úgy tűnt nincs rajta senki. Mindannyian elszomorodtak. Ekkor egy apró zajra lettek figyelmesek. Nagy kupac halászháló alól szűrődött ki , egy alig halható, segítséget kérő, nyöszörgő hang. Hát, hát mégis…….gondolták bátortalanul a bárkát most már körbeálló kíváncsi tekintetek.

A halászháló alatt, szinte félholtan hevert egy lány, akiben az élet már csak alig volt felfedezhető. Amennyire tudta kinyitotta szemeit, melyből öröm könnyek csordultak ki. Gondolatain pedig  átfutott, hogy talán megmenekült, talán véget ért a szenvedése.

Néhány nap után, amikor a lány kissé megerősödött, kérték, hogy mondja el utazásának történetét, célját. Halkan, csilingelő hangon, reménnyel telve, ugyanakkor félve kezdett bele mondandójába.

Elmesélte, hogy egy szerény, dolgos családba született első gyermekeként anyjának és apjának. A szülei hitük, képességük szerint mindent megadtak neki, csak egy dolog volt ami hiányzott, a SZERETET, és ennek megnyilvánulásai. A meghittség, az ölelések, a puszik, a nevetés, a közös boldog percek, amiből egy gyermek érzi, hogy szeretik. Voltak viszont szabályok, elvárások, követelések, büntetések, amik majdan azt a célt szolgálják, hogy erős, a jég hátán is boldoguló emberke kerüljön ki ebből a családból. A 18. születésnapon pedig mint a mesében, útnak indították a gyermeket a szülők azzal, hogy: „Felneveltünk, eltartottunk, taníttattunk, most mutasd meg mit ért ez, és boldogulj magad!”

A lány szemében könnyek gyűltek miközben erről mesélt.

„-Sírva, megbántottan, sérelmekkel, haraggal, fogadalmakkal indultam útnak. Hosszú időbe telt mire megértettem, elfogadtam, hogy mindez értem történt, hogy ez által is csak erősebb lettem.”

Hirtelen a lányt körbeülők közül, felhangzott a kérdés? –Hogyan kerültél ide?

A lány folytatta:- Megismertem egy fiút, aki jó volt hozzám, aki szeretett, aki elfogadott olyannak, amilyen voltam, és megmutatta nekem, hogy milyen vagyok, milyen lehetnék valójában, milyen csodák rejtőznek bennem. De a fiú egy napon elment, elment, hogy szerencsét próbáljon a nagyvilágban.

És, és, és hangzottak a kérdések???????

-És nem mentem vele, nem mertem vele tartani. A belém nevelt kételyek, félelmek, bizonytalanságok, bátortalanságok, kishitűség……nem engedték. De kis idő elteltével rájöttem, hogy nem tudok élni nélküle. Elvitte magával a szívem, a szívem minden szeretetét. Ezért útnak indultam. Mert tudtam, hogy vele, csak vele lehet teljes az életem. Sok-sok éve már ennek, hogy keresem, de sehol sem találom, mintha a föld nyelte volna el. Néha már azt hiszem, talán csak a gondolataimban, az álmaimban létezett ez a fiú. De nem adhatom fel, hiszen éreznem kell azt a BOLDOGSÁGOT ISMÉT, AMIT Ő ADOTT NEKEM.

Hát így kerültem hozzátok. Nem egyedül indultam útnak, de a kísérőim már feladták és úgy döntöttek, ők inkább visszafordulnak. De én, én nem adhatom fel….nekem folytatnom kell az utam.

Aznap éjszaka  a szigetlakók összegyűltek, hogy eldöntsék mitévők legyenek, hogyan tovább, mit tegyenek a lánnyal. Győzött a többség, az elszántság, a félelem, hogy inkább a lányt szolgáltassák ki, mint bárkit maguk közül, bármennyire is közel került a szívükhöz. Másnap, egy különleges főzettel itatták meg a lányt, amitől egy nap és egy éjszaka csak aludt. Ez idő alatt elvitték oda, ahová, csak évente egyszer merészkedtek. A sziget legtávolabbi pontjára. Ide még a madár sem szívesen repült. Itt élt valaki, aki egykoron a sziget többi lakójához tartozott. De egy napon történt valami, valami ami mindent megváltoztatott, mindent összetört, mindent romba döntött. Ettől a naptól kezdve nőt, növekedett a Titok, ami fátyolszerűen vonta be a sziget teljes egészét. 

Nimród, aki nagyon eszes, nagyon erős, nagyon durva ember hírében állt, mindent meg is tett, hogy a félelmet fenntartsa a többi lakó előtt. Tőrt, zúzott, ordított, rettegésben tartotta sziget teljes népét. Cserébe, hogy ne pusztítsa el a szigetlakók otthonait, minden évben egyszer, valamilyen különleges ajándékkal kellett, hogy meglepjék. Idén, az utazó, pont jókor érkezett, ő lett a különleges ajándék.

Amikor a lány felébredt, egy szikla tetején, távol a parttól találta magát. Nem értette mi történt, hogyan került ide, de érezte, hogy ismét tett egy lépést célja felé. Szíve bátorsággal telve, némi félelemmel lépteiben, elindult, hogy megtudja, mi a dolga itt, miért került ide?! Ahogyan lépkedett, nem is olyan távol, meglátott egy rozoga kalyibát. Amikor belépett, kissé hátrahőkölt a látványtól. Mindenhol szemét, piszok, ételmaradékok, pókhálók, az ágyon pedig egy elhanyagolt külsejű, koszos, mocskos ruhában fekvő, magáról mit sem tudó, emberi lénynek látszó, torz alak feküdt. Nimród felugrott, a lány fölé magasodott, hangos, szinte fülsiketítő ordításba tört ki, mire a lány félelmében elájult. Miközben a földön fekvő lányt bámulta, Nimródot furcsa érzés kerítette hatalmába, olyan megmagyarázhatatlan és mindent felülíró érzés, ami már sok-sok éve elhagyta a szívét.

A lány magához térve, kérdezgetni kezdte: -Ki vagy Te? Miért élsz itt? Mi történt veled? Mi a terved velem? Hogyan kerültem ide? Miért hoztak ide? Válaszokat hiába is várt. A férfi sarkon fordult és ott hagyta.

A lány körbenézett, majd tétova léptekkel körbejárta a szobát, hátha válaszokat kap a kérdéseire. Bármerre is nézett, rajzokat, zeneművek kottáit, sok-sok könyvet talált. Úgy érezte tennie kell valamit. Először összeszedte a rajzokat, majd a kottákat és szépen kupacba pakolta őket. Ezután következtek a könyvek és más egyéb, régi gyermekjátékokra emlékeztető holmik. Míg ténykedett,  érezte, hogy ez jó, ez  belső békét, nyugalmat ad számára. Ismét hasznosnak, fontosnak, szerethetőnek érezte magát. Az ágy alatt, egy naplót talált, és habár tudta, hogy nem illik beleolvasni, a kíváncsisága győzött, minden más érzést elsöpört, és fellapozta. Alig olvasott el néhány oldalt, arcán megjelentek az első könnycseppek. Megtudta, hogy Nimród feleségével és két gyermekével élt a sziget azon részén, ahová ő is kisodródott. Egy napon az egyik gyermeket megtámadta egy olyan betegség, amiről a szigetlakók azt hitték lepra és nem hogy nem segítettek, de még ki is közösítették őket, és a sziget legtávolabbi pontjára száműzték. Nimród mindent megtett, de nem tudott családján segíteni, végül csak Ő maradt. Értékrendje, hite felborult, és csak egy dolog éltette, a bosszú. Tőrt, zúzott, lerombolt néhány házat, míg végül is egyezségre jutott a szigetlakókkal.

A lány miközben olvasta a naplót, átérezte Nimród fájdalmát, és mélyen legbelül tudta, hogy a zord, fenyegető külső, érző szívet rejt. Elhatározta, bebizonyítja,  hogy a szigetlakók butasága tette ilyenné Nimródot.

Mire az est leszállt, a kis kalyiba ragyogott és megtelt szeretettel. A belépő férfi hiába igyekezett a jól begyakorolt keménységgel bánni a lánnyal, érezte, hogy Ő más…..Meghatódott attól, ahogyan a lány igyekezett neki jót tenni. Még azért  sem haragudott, hogy a lány elolvasta naplóját.

„-Most, hogy már tudod mi, miért és hogyan történt velem, és érzem, hogy te nem vetsz meg, te átérzed tetteim súlyát, megengedem, hogy elmenj, hogy visszamenj a sziget másik felébe.”

A lány szeme kikerekedett, honnan tudja a férfi, hogy ő elolvasta az élete történetét, hiszen a naplót visszatette az ágy alá, de megkérdezni nem merte.

Igen, igen tudom ki vagy, mi járatban vagy ezen a szigeten, milyen céllal járod a világot. Tudom azt is, hogy megleled a BOLDOGSÁGOD, de még nincs itt az ideje, még fejlődnöd, tanulnod, erősödnöd kell. A lány megölelte Nimródot, aki ettől ismét ugyanaz az ember lett, aki hajdanán volt. Innentől kezdve ők ketten együtt járták a világot és keresték amit elveszítettek. A szigetlakók megdöbbenve látták amint együtt hagyják el a szigetet, a lány és Nimród. Fellélegeztek ugyan, hogy véget ért a rettegés, de a szívük legmélyén tudták bűnösök mind, és sok-sok jót kell tenniük, mire feloldozást nyernek.