Szép versek, megható történetek, érdekes írások....

Az oldalamon eddig megjelent idézetek, versek, történetek

A sziget
http://egeszsegradtalalt.blogspot.com/2012/02/sziget.html

A három fa legendája
http://egeszsegradtalalt.blogspot.com/2012/02/nap-meseje-harom-fa-legendaja.html

A kis gyufaárus lány
http://egeszsegradtalalt.blogspot.com/2012/02/andersen-kis-gyufaarus-lany.html

A három kapu

http://egeszsegradtalalt.blogspot.com/2012/03/normal-0-21-false-false-false-hu-x-none.html

Coelho: Az életről
http://egeszsegradtalalt.blogspot.com/2012/03/paulo-coelho-dolgok-amiket-megtanultam.html

Innentől jönnek az újak!

A növekedést segítő cselekedetek

két felnőtt felkap egy kisgyereketMeg kell tanulnunk különbséget tenni tetteink három fajtája között:
a) A visszafelé húzó, hirtelen és szenvedélyes, ösztönből származó tettek, amelyekben akaratunk szóhoz sem jut, bármennyire is állítjuk, hogy „azt csinálok, amit akarok”.

b) Azok a tettek, amelyektől egy helyben toporgunk, de nem a térben, hanem a fejlődésben. Ezek a gépies és szokásból fakadó tettek. Biztos, hogy ezek közül több is szükséges ahhoz, hogy fenntarthassuk viszonylagos jólétünket, miközben az elménk mással is tud foglalkozni, a megrögzött gépiesség azonban végül az elmét is megbénítja. Tudjuk, hogy a járás, beszéd közben a nyelv mozgatása, a gépelés, az autóvezetés és sok ehhez hasonló dolog mind olyan szokás, amellyel időt takaríthatunk meg. De a személyiség kényelmessége, amely mindig igyekszik megspórolni mindenféle erőfeszítést, azt hozza magával, hogy ezek a minimális tudatossággal végzett ismétlések más szintekre is kihatnak, ahol viszont nélkülözhetetlen az állandó frissesség.

c) A növekedést elősegítő tettek. Ezek intelligens tettek, amelyeket a magasabb szintű célok eléréséért vezetünk be életünkbe. Ezek azok az új tapasztalatok, új lépések, amelyeket Énünk elérése céljából teszünk meg.

Ha összehasonlítjuk ezeket, a tettek első fajtáját „állatinak” nevezhetjük, mert túlsúlyban van bennük az uralhatatlan szenvedély, a vadállat, amely maga után ráncigálja az alvó intelligenciát. A tettek második fajtáját kőhöz vagy fához lehetne hasonlítani, a kő teljes mozdulatlanságához vagy alig észrevehető mozgásához, illetve a fához, amely csak az ágait tudja mozgatni, miközben gyökerei a földbe kapaszkodnak. Csak a harmadik fajtához tartozó tettek tükrözik a felébredt tudatot.

A gépies és szokásos cselekedeteket lehetetlen elkerülni. Legyünk viszont tudatában annak, hogy hány van belőlük, mik a jellemzőik, és mennyire uralnak bennünket, akár egy állandóan kísérő árny. Ismernünk kell önmagunkat, hogy felismerjük és a megfelelő pillanatban le is állíthassuk őket, vagy változtathassunk szokásainkon, amelyek a szerepükön túlnőve már bénítóvá váltak.

Életünk jó részét lefoglalja a szenvedélyes viselkedés. El kell kezdeni azonban uralni primitív ösztöneinket, intelligenciával és akarattal, hogy helyet teremtsünk az érzelmi szinten túlról érkező, kiegyensúlyozott erő számára. Nem álcázni, hanem féken tartani és uralni kell azokat a szenvedélyeket, amelyek méltatlanok az emberhez. Nagyobb érdeklődéssel és erőfeszítéssel kell fordulnunk a növekedésünket segítő cselekedetek felé.
Nem szabad abbahagyni a személyiség fejlesztését. Senki sem mondhatja: „már megérkeztem”, vagy „úgy vagyok jó, ahogy vagyok”, mert így egy lusta és akarathiányban szenvedő emberrel azonosul.

A növekedésünket elősegítő cselekedetek között kiemelkedő helyet foglal el az elhatározás. Ha növekedni és fejlődni akarunk, elhatározásra van szükségünk.

Delia Steinberg Guzmán

A szabadságról és a rabszolgaságról

madárka a drótkerítésenA szabadság a felébredt emberek jellemzője, akik képesek megválasztani útjukat, akik messzebbre látnak. Az ember lényegi tulajdonsága ez a szabadság; aki elveszíti, önmagát veszíti el. Aki szabad, saját belső természete egyik törvényének engedelmeskedik, ami a szabadság maga. Aki nem szabad, aki saját vagy mások szenvedélyeinek rabja, aki saját vagy mások testének rabja, nem ismerheti meg a filozófiai engedelmességet. Olyan, mint egy állat, amely felett szellemek és emberek, vágyak és félelmek uralkodnak. Hajlamos az erőszakra és a csalásra, kizsákmányolható és ő is kész ugyanígy cselekedni.

Kibékülés hídja

Egy vidéki farmon élt két testvér egymás szomszédságában. Egy napon egy jelentéktelen félreértés kapcsán összevesztek.  Eddig kölcsön adták egymásnak szerszámaikat, ameddig az egyik távol volt, a másik vigyázott a farmra, megbeszélték a problémáikat, de most egy csapásra minden megváltozott.
Hiába a negyven éves szomszédság, most végül odáig fajult a dolog , hogy nem is álltak szóba egymással. 


Egy szép napos reggelen az idősebbik testvérhez bekopogott egy idegen férfi, aki munkát keresett egy-két napra. Először el akarta küldeni, de végül amikor meghallotta, hogy ácsmester, és jól bánik a fával, megmozgatta a fantáziáját.
Azt a feladatot adta neki, hogy a testvére és az ő telke határába építsen egy kerítést. Olyat kért, amin még átlátni sem lehet, mert annyira haragudott a testvérére.

Miután kiadta a feladatot és minden faanyagot, szerszámot, szeget a rendelkezésére bocsátott a mesternek, elment a városba.
Az ács neki is látott a munkának. Estefelé, amikor visszajött az idősebb testvér megdöbbenve látta, hogy a telek határában, a kis völgyben nem egy kerítés, hanem ellenkezőleg egy híd áll, mely összeköti az ő és testvére telkét.

Pont akkor jött ki a fiatalabbik testvér, aki szintén megdöbbenve nézte a hidat, ezt mondta:
"Drága testvérem! Te képes voltál egy hidat építtetni, azok után ami köztünk történt? Azok után, amiket tettem és mondtam?"
Erre mindketten nagyon elszégyellték magukat, és a híd közepén egymásba borulva kibékültek.
Ennek örömére kérték az ácsmestert, hogy maradjon még pár napig, találnak még neki valami munkát.

Erre a mester így felelt:
"Nagyon szívesen maradnék, de még sok olyan hely van, ahol hidat kell építenem!"

forrás: ismeretlen szerző
 
Építsük fel mi is a béke hídját, és ne a harag, megbocsátatlanság  kerítését emeljük magasabbra!
 
 A belső szépség 
(Pamela J. De Roy)

A szeretet csodálatos dolog. Sosem kell elvennünk valakitől, hogy másnak is adjunk. Mindig jut belőle bőven mindenkinek.
Hétéves lányommal, Lisával sétáltunk hazafelé az utcán egy napos délelőtt, amikor két idős hölgy megállt előttünk. Rámosolyogtak Lisára, és azt mondták:
- Tudod, hogy nagyon szép kislány vagy?

Lisa csípőre tette a kezét, és unott hangon válaszolt egy sóhaj kíséretében:

- Igen, tudom.
Lányom látványos beképzeltségétől zavartan kértem bocsánatot a két hölgytől, majd folytattuk utunkat hazafelé. Útközben mindegyre azon gondolkoztam, vajon hogyan beszéljem meg a helyzetet Lisával.
Hazaérve leültem, és magam elé állítottam Lisát. Gyengéden így szóltam hozzá:

- Lisa, amikor az a két néni megszólított, megdicsérték a küllemedet. Szépnek teremtett az Isten. De az embernek belülről is szépnek kell ám lennie. - Értetlenül nézett rám, így hát folytattam. - Tudod, mitől szép valaki belülről?
Lisa komolyan megrázta a fejét.
- Nos, a belső szépség a te választásod, drágám, hogy jó gyereke vagy a szüleidnek, jó testvére vagy a nővérednek és a bátyádnak és jó barátja vagy a játszótársaidnak. Törődnöd kell a többi emberrel, drágám. Meg kell osztanod a pajtásaiddal a játékaidat. Gondoskodással és szeretettel kell bánni mindenkivel, aki bajban van, vagy fáj valamije, és barátra van szüksége. Ha így teszel, belülről is szép vagy. Érted, miről beszélek?

- Igen, mami. Sajnálom, de ezt nem tudtam-felelte.

Megöleltem, megmondtam neki, hogy szeretem, és hogy örülnék, ha nem felejtené el, amit mondtam neki. Többet nem beszéltünk a témáról.
Csaknem két évvel később vidékre költöztünk. Egy osztályba jártak egy Jeanna nevű kislánnyal, akinek az édesanyja meghalt. A gyerek apja nemrégiben feleségül vett egy rendkívül életvidám, melegszívű, közvetlen teremetést. Első látásra nyilvánvaló volt, hogy ő és Jeanna remekül megértik egymást.
Egy nap megkért, hogy hadd jöjjön át hozzánk Jeanna egy délutánra játszani. A kislány mostohaanyjával úgy beszéltem meg, hogy másnap, a délelőtti foglalkozás után hazaviszem magammal Jeannát.

Amikor kihajtottunk a parkolóból, Jeanna megkérdezte:

- Meglátogathatnánk a mamát?

Tudtam, hogy a mostohaanyja munkában van, így vidáman csak annyit mondtam:

- Hát persze. Tudod az utat?

Jeanna igennel felelt, és útmutatásai alapján csakhamar a temetőbe vezető, kavicsos úton találtam magam.
Először megijedtem, mert elképzeltem, milyen kellemetlenül érinti majd Jeanna szüleit, ha elmondom nekik, mi történt. Ugyanakkor nyilvánvaló volt számomra,hogy a kislánynak nagyon fontos, hogy meglátogassa az anyja sírját, szüksége van rá; és bízik bennem, hogy odaviszem. Ha nemet mondok, abból esetleg azt szűrhetné le, hogy rossz dolog, amit akar.
Igyekeztem nyugodnak látszani, mintha elejétől fogva tudtam volna, hová megyünk. Megkérdeztem Jeannát:

- Tudod,hol van édesanyád sírja?

- Nagyjából tudom - válaszolta.

Leparkoltam, ahol mondta, majd kiszálltunk, és körbejártuk a környéket, amíg rá nem találtunk a sírra, melyen a mamája neve állt.
A két kislány a sírkő egyik felére ült, én a másikra, és Jeanna elkezdett mesélni róla, milyen volt az életük odahaza az anyja halálát megelőző hónapokban. Elmondta, mi történt azon a napon, amikor az anyja meghalt. Elég hosszan beszélt. Közben Lisa szeméből patakzott a könny, mindvégig átölelve tartotta Jeannát, és gyengéden simogatta a hátát.

- Jaj, Jeanna, annyira sajnálom, hogy anyukád meghalt.

Végül Jeanna rám nézett, és azt mondta:

- Tudod, én még mindig szeretem az anyukámat, de az új anyukámat is szeretem.
A szívem mélyén tudtam, hogy ezért akart idejönni. Rámosolyogtam, és megpróbáltam megnyugtatni.

- Tudod, Jeanna, ez a csodálatos a szeretetben. Sosem kell elvennünk valakitől, hogy másnak is adhassunk: Mindig jut belőle bőven mindenkinek. Olyan, mint egy nagyon hosszú gumiszalag, ami megnyúlik, és körülöleli mindazokat, akik fontosak nekünk. Nagyon szép és jó dolog, hogy mindkét anyukádat szereted. Biztos vagyok benne, hogy édesanyád nagyon örül neki, hogy van egy új anyukád, aki szeret és gondoskodik rólad meg a testvéreidről.

Visszamosolygott rám, és úgy tűnt, elégedett a válaszommal.
Néhány pillanatig csendben ültünk, azután felkerekedtünk. A lányok vígan játszottak ebéd után, amíg Jeanna mostohaanyja meg nem érkezett.
Röviden elmeséltem neki, mi történt délután, és miért döntöttem úgy, ahogy, de a részletekre nem tértem ki. Hatalmas megkönnyebbüléssel állapítottam meg, hogy Jeanna mostohaanyja nagyon megértő, és helyesli a döntésemet.
Miután elmentek, felültettem Lisát a konyhaszékre, megcsókoltam az arcát, magamhoz öleltem és a következőket mondtam neki:

- Nagyon büszke vagyok rád, Lisa. Nagyszerű barátnője voltál Jeannának ma délután. Biztosan sokat jelentett neki, hogy olyan megértően viselkedtél, odafigyeltél rá, és átérezted a szomorúságát.

A lányom kedves, barna szemével komolyan nézett rám, és azt kérdezte:

- Mondd, mama, most szép voltam belülről?

Van megoldás!
 Amikor azt érzed, hogy vége, nem tudod tovább folytatni és feladnál mindent akkor jusson eszedbe, hogy

Ott ültem a vonatsíneken, vártam....az egyetlen megoldást.
Nem az jött... amit vártam. Egy kisfiú közeledett felém a sínek között. Csak képzelődöm, gondoltam, és tovább bámultam a talpfák közé szórt köveket.
- Mit csinálsz itt?
Szőke hajú, ötéves forma kisfiú állt előttem. Nagy barna szemeivel a tekintetemet fürkészte. Éreztem, hogy olvas benne, most olvassa ki belőle az elmúlt évtizedeket.
Elfordultam, nem akartam, hogy lássa. Elkéstem.
- Ezen a vonalon nem jár vonat.
- Honnan?...
- Honnan tudom, miért vagy itt? Ismerlek, ugyanúgy, mint önmagadat. Ismerlek már több évtizede... Most eljöttem, hogy mutassak neked valamit.
- Mit?
- Állj fel! Nézz egyenesen a sínek közé a távolba, látod azt a pontot, ahol összeérnek a sínek?
- Látom.
- Ott van a boldogság. Ezen a pályán mindenki arra tart. Gyere induljunk mi is.
Szegény gyermek, hogyan mondjam meg neki, hogy sohasem érhet oda... ahol összeérnek a sínek...
- Tudom, ne gyötörd magad, Tudom, hogy nem érhetek oda, de mutatok valamit. Nézz le a lábad elé, mit látsz?
- Semmit.
- Nézd meg jobban, láss is, ne csak nézz. Mit látsz?
- Egy kis virágot, lila szirmokkal...Sok kis virágot...Hiszen itt mindent elborítanak az ibolyák! Ez gyönyörű!
- Most nézz fel az égre. Ott, mit látsz?
- Felhőket... Bárányfelhőket. De érdekes! Ott az egyik... Most olyan alakja van, mint egy angyalnak... Gyönyörű felhőcske! Ott egy másik épp most alakul ki, mintha gomba nőne ki az ég kék szőnyegéből! Csodaszép!
- Mit érzel most, ebben a pillanatban?
- Boldog vagyok!... Boldog vagyok?
- Igen... itt és most összeértek a sínek.


Milyennek látsz másokat?


Öreg bölcs üldögélt a Korinthusba vezető út szélén. A városba igyekvő idegen rövid pihenőt tartva beszédbe elegyedett vele:
- Milyenek itt az emberek? - tudakolta.
- Hová való vagy? - kérdezett vissza az öreg bölcs.
- Athéni vagyok.
- És felétek milyen nép lakik? - kérdezett tovább az öreg.
- Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem el onnan.
- Nincs szerencséd! Korinthusban sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni. - mondta az öreg.

A vándor búsan folytatta útját.


Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg bölcs előtt. Őt is az érdekelte, hogy milyen emberek laknak Korinthusban. A véletlen úgy hozta, hogy ő is Athénből jött. Neki is feltette az öreg bölcs a kérdést, hogy ott milyenek az emberek.

- Nagyszerű emberek élnek ott! Barátságosak, segítőkészek és nagyon becsületesek! - válaszolta nem kis büszkeséggel az utas.
- Nagy szerencséd van! Korinthusban is ugyanilyen nagyszerű emberekre találsz majd! - mondta az öreg bölcs.

A vándor vidáman fütyörészve folytatta útját a város felé.


A két beszélgetést végighallgatta egy fiatalember, aki gyakran időzött az öreg bölcs társaságában. Felháborodottan jegyezte meg:

- Nagyot csalódtam benned! Sose hittem volna, hogy te is ennyire kétszínű vagy!

Az öreg bölcs mosolyogva csillapította:

- Tévedsz, fiatal barátom. Tudod, a világ a szívünkben tükröződik. Akinek a szíve gyanúval van tele, az mindenhol csalókkal fog találkozni. De akinek a szívét jóindulat tölti el, az a világon mindenhol barátságos emberekre talál.

 "Hogy a nyomorúság sok próbái közt is bőséges az ő örömük
és igen nagy szegénységüket jószívűségük gazdagsággá sokasította. "
(II. Kor. 8:2)

A sas története

Fajában a sas rendelkezik a leghosszabb átlagos élettartammal.
70 évig is élhet. De kemény döntést kell hoznia, hogy elérhesse ezt az életkort.
40 éves korában:
hosszú, hajlékony karmaival többé már nem tudja
megragadni táplálékául szolgáló zsákmányát.
Hosszú, éles csőre meggörbül.
Elöregedett nehéz szárnyai, a vastaggá vált tollak hatására,
akadoznak a mellén.
Ekkor a sas csupán két lehetőség közül választhat: vagy elpusztul, vagy egy 150 napig tartó változás fájdalmas folyamatán esik át.
A sasnak egy hegy csúcsára kell repülnie, és a fészkén kell ülnie.
Itt a sas addig ütögeti csőrét a sziklához, amíg csőre ki nem szakad.
Miután csőre kiszakadt, a sas kivárja, hogy kinőjön új csőre.
Ezután kiszaggatja karmait. Amikor új karmai kinőttek, a sas elkezdi kitépkedni régi tollait.

Öt hónappal később sor kerül újjászületésének híres repülésére, és a sas még további 30 évig él.

Mért van szükség a változásra?

Gyakran szükséges, hogy a túlélés érdekében végigvigyük a változás folyamatát.                            
Néha szükséges megválnunk régi emlékeinktől, szokásainktól és egyéb régi hagyományainktól.
Csak a múlt hordalékától megszabadulva használhatjuk ki a jelent.



Testvéri szeretet

Paul egy autót kapott karácsonyra a testvérétől. Karácsony este, amikor kijött az irodájából, egy utcagyerek ámuldozva járkált a csillogó-villogó új kocsi körül.
- Uram ez az ön autója? - kérdezte.
Paul biccentett.
- A bátyámtól kaptam karácsonyra.
A fiú meghökkent.
- Azt akarja mondani, hogy a bátyja adta magának ezt az autót, és magának ez semmibe se került? Öcsém, bárcsak.. Elbizonytalanodott.
Paul persze tudta, hogy fogja a fiú folytatni. Bizonyára azt kívánja, hogy bárcsak neki is ilyen testvére lehetne. Amit azonban a srác mondott, tetőtől talpig megrázta.
- Bárcsak-folytatta a gyermek - én is ilyen testvér lehetnék!
Paul csodálkozva nézett a fiúra, majd ösztönösen hozzátette:
- Elvigyelek egy körre?
- Ó, igen! Szeretném.
Rövid kocsikázás után a fiú-szemében különös fény csillogott - Paulhoz fordult:
- Uram, megtenné, hogy megáll a házunk előtt?
Paul titkon elmosolyodott. Már sejtette, mit akart a fiú. Meg akarta mutatni a szomszédoknak, hogy egy nagy kocsi hozta haza. De megint tévedett.
- Megállna ott, a lépcsőknél? - kérte a fiú. Felfutott a lépcsőn, s Paul nemsokára hallotta, ahogy jön visszafelé. De már nem olyan gyorsan, mint ahogy elment. Karjaiban mozgássérült kisöccsét cipelte. Leültette a legalsó lépcsőre, egészen odabújt hozzá, majd rámutatott az autóra:
- Itt van, Öcskös, amiről fent beszéltem neked! A bátyjától kapta karácsonyra, és egy fillérbe se került neki. Egy napon én is ilyet akarok neked adni. Akkor majd te is láthatod azt a sok szép dolgot a karácsonyi ablakokban, amiről mindig megpróbáltam mesélni neked.
Paul kiszállt az autóból, beemelte a béna fiút az első ülésre. Csillogó szemű bátyja pedig beszállt a háta mögé, és megkezdődött hármójuk felejthetetlen ünnepi kocsikázása.
Azon a karácsonyon Paul megértette, mire gondolt Jézus, amikor ezt mondta:
Nagyobb boldogság adni!

A Pillangó története

„Egy könyörületes személy, látva hogyan küszködik egy pillangó, hogy kiszabadítsa magát a bábból, segíteni akart neki. Nagyon gyengéden kitágította a szálakat, kialakítva egy kijáratot. A pillangó kiszabadult, kibújt a bábból, bizonytalanul bukdácsolt, de nem tudott repülni. Valamit ez a könyörületes személy nem tudott, és ez az, hogy csak a megszületés, kibújás küszködésén keresztül tudnak annyira megerősödni a szárnyak, hogy repülni lehessen velük. Megrövidített életét a földön töltötte, sosem ismerte meg a szabadságot, sosem élt igazán.”

Én úgy mondom, nyitott kézzel szeretni. Ez olyan tapasztalat, ami lassan ért meg bennem, a fájdalom tüzében és a türelem vizében kovácsolódva. Azt tapasztalom, hogy muszáj felszabadítanom azt akit szeretek, mivel ha rákulcsolódok, rácsimpaszkodom, vagy megpróbálom irányítani, azt vesztem el, amit megtartani próbálok.

Ha én megpróbálok megváltoztatni valakit, akit szeretek, mivel úgy érzem, én
tudom milyennek kellene lennie, akkor egy nagyon értékes jogától fosztom
meg. A jogtól, hogy felelősséget vállaljon saját életéért, választásaiért, létformájáért.
Valahányszor ráerőltetem a kívánságomat, akaratomat, vagy megpróbálok hatalmat gyakorolni felette, megfosztom a fejlődés, az érés lehetőségétől, a birtoklási vágyammal korlátozom, keresztezem, és teljesen mindegy milyen jó szándékkal tettem ezt.

Korlátozni és ártani tudok a legkedvesebb óvó cselekvésemmel, és védésem, túlzott figyelmem szavaknál ékesszólóbban tudja mondani a másik személynek: „Te képtelen vagy vigyázni magadra, nekem kell veled törődnöm, vigyáznom rád, mert Te az enyém vagy, én vagyok érted a felelős!”

Ahogy tanulom és gyakorlom, egyre inkább azt tudom mondani annak, akit szeretek:
„Szeretlek téged, értékellek téged, tisztellek, bízom benned, és bízom abban, hogy birtokában vagy, illetve ki tudsz fejleszteni magadban olyan erőt, képességeket, hogy mindazzá válj, ami lehetséges számodra, ha én nem állok az utadban. Annyira szeretlek, hogy teljesen felszabadítalak, hogy egymás mellett sétáljunk örömben, bánatban. Együtt fogok veled érezni ha sírsz, de nem foglak kérni hogy ne sírj.

Törődni fogok a szükségleteiddel, támogatni foglak, de nem tartalak vissza, amikor egyedül tudsz menni.

Mindig készen fogok állni, hogy veled legyek a bánatodban, magányodban, de nem fogom azt elvenni tőled.

Igyekezni fogok, hogy figyeljek szavaidra, azok jelentésére, de nem ígérem, hogy mindig egyet fogok veled érteni.

Néha dühös leszek, és olyankor ezt olyan nyíltan fogom neked megmondani,
hogy ne kelljen különbözőségeink miatt elutasítást, vagy elidegenedést éreznem.

Nem tudok mindig veled lenni, nem hallom meg mindig amit mondasz, mert van, amikor magamra kell figyeljek, magammal kell törődjek, de ilyenkor is olyan őszinte leszek veled, amennyire csak tudok.”

Tanulom, hogy ki tudjam ezt fejezni azoknak, akiket szeretek, akikkel törődök. Akár szavakkal, akár azzal, ahogy létezem másokkal és magammal. Én ezt úgy hívom, hogy nyitott kézzel szeretni. Nem vagyok képes mindig távol tartani a kezem a bábtól, de már egyre jobban megy.


A JEL

A fiatalember egymagában ült az autóbuszon. Kitekintett az ablakon. Alig múlt húsz éves, csinos, finom arcvonású fiú volt. Egy nő ült le a mellette lévő ülésre.

Miután kicsit kedvesen elbeszélgettek a meleg tavaszias időről, a fiú váratlanul így szólt:
- Két évig börtönben voltam. Ezen a héten szabadultam, éppen úton vagyok hazafelé.

Áradt a szó belőle, miközben mesélte, hogy egy szegény, de becsületes családban nőtt fel, és az a bűntett, amit elkövetett mekkora szégyent és fájdalmat okozott szeretteinek, akiktől a két év alatt semmi hírt nem kapott. Tudta, hogy szülei túl szegények ahhoz, hogy vállalják az utat és meglátogassák őt a börtönben, és azt is tudta, hogy túl tudatlannak érzik magukat ahhoz, hogy levelet írjanak neki.

Mivel választ nem kapott, ő a maga részéről nem írt nekik többet. Szabadulása előtt három héttel tett egy utolsó, reménytelen próbálkozást, hogy kapcsolatba lépjen velük.

Bocsánatukért könyörgött, amiért csalódást okozott nekik. Miután kiengedték, felszállt az első buszra, ami éppen a házuk előtt haladt el, ott ahol felnevelkedett, és ahol még most is élnek szülei. Szüleinek megírta, hogy megbocsátásuk jeléül egy jelet kér tőlük.

Olyan jelet, amit jól lát az autóbuszból: ha még visszafogadnák őt, kössenek egy fehér szalagot a kert almafájára.
Ha ezt a jelet nem látja, nem száll le az autóbuszról, és örökre távozni fog életükből.
Az úti célhoz közeledve a fiút egyre nagyobb nyugtalanság töltötte el. Nem mert az ablakon kinézni. Biztos volt benne, hogy az almafán nem fogja meglátni a szalagot.

Útitársa, végighallgatta történetét, majd udvariasan megkérte a fiút:
- Cseréljünk helyet. Majd én figyelek az ablakból.

Éppen csak néhány ház előtt haladt el az autóbusz, amikor a nő meglátta az almafát. Könnyeivel küszködve, kedvesen megérintette a fiatalember vállát:
- Nézze! Nézze! Az egész fát szalagok borítják.

Hányan lesik a te almafádat, keresik a megbocsájtás kis jelét rajta?
Ne halogasd, menj és tűzd ki rá!


A piros üveggolyó
  

Kép 


A nagy depresszió évei alatt egy dél idahoi falucskában laktam. Reggelenként megálltam Miller úr zöldséges standja előtt, hogy az éppen szezonban levő zöldségből, gyümölcsből vásároljak. Az étel és a pénz igen kevés volt abban az időben, ezért sokszor cseretárgyakat ajánlottak fel a vásárlók az áruért. Egyik nap Miller úr egy zsák krumplit pakolt nekem, amikor észrevettem egy nagyon sovány kisfiút, aki szakadt, de tiszta ruhában epekedve nézte a zöldbabot. Kifizettem a krumplimat, de közben engem is megragadott a gyönyörű zöld babos kosár látványa. Miközben azon gondolkodtam, hogy vegyek-e belőle, végighallgattam Miller úr és a rongyos ruházatú kisfiú beszélgetését.

- Hello Barry, hogy vagy?

- Hello Miller úr. Jól, köszönöm jól. Csak csodálom a babot.. . nagyon jól
néz ki.
- Nagyon finom is. Hogy van az anyukád?
- Erősödik, napról-napra erősödik.
- Az jó. Segíthetek valamiben?
- Nem uram. Csak csodálom a babot.
- Szeretnél belőle hazavinni?
- Nem uram. Nincs mivel fizetnem.
- Nos, mid van, amire elcserélhetném a babot?
- Csak egy üveggolyóm van.
- Tényleg? Hadd nézzem csak.
- Tessék, itt van. Nagyon szép.
- Igen, azt látom. Hmmm, csak egy baj van, ez kék és én a pirosat szeretem.
Van esetleg egy piros üveggolyód otthon?
- Nem egészen... de majdnem.
- Mondok én neked valamit. Vidd haza ezt a zsák babot és mikor legközelebb
erre jársz, hozd magaddal a piros üveggolyódat, hogy megnézhessem.
- Rendben van. Köszönöm Miller úr.

Miller asszony, aki a közelben állt odajött hozzám, hogy segítsen. Egy mosollyal így szólt:


- Van meg két ilyen fiúcska ebben a faluban, mindhárman nagyon szegényes körülmények között élnek. Jim szeret velük üzletelni babért, almaért, paradicsomért vagy ami éppen van. Amikor visszajönnek a piros üveggolyóikkal, és mindig visszajönnek, Jim úgy dönt, hogy mégsem tetszik neki a piros, és hazaküldi őket egy zsák valamilyen zöldséggel, és azzal, hogy hozzanak valamilyen más színű üveggolyót, narancssárgát például.


Mosolyogva jöttem el az árusbódétól, teljesen meghatódva Miller úr tettén. Nem sokkal később Colorado államba költöztem, de soha nem feledtem ennek a férfinak a csere üzletét. Aztán eltelt jó néhány év... Nemrégiben látogatóban jártam Idaho államban, és felkerestem néhány barátomat abban a régi kis falucskában. Mikor megérkeztem hallottam, hogy Miller úr meghalt és pont akkor van a temetése. Mivel a barátaim el szerettek volna menni a temetésre, hát én is velük mentem. Mikor megérkeztünk a ravatalozóba, beálltunk a sorba, hogy a halott hozzátartozóival együtt részvétünket

kifejezhessük Miller asszonynak. Előttünk a sorban állt három fiatalember. Egyikőjük katonai egyenruhában volt, a másik kettő pedig fekete öltönyben, igen elegánsan volt felöltözve... Mikor rájuk került a sor Miller asszonyhoz léptek, aki mosolyogva nézet rájuk férje koporsója mellől. Mindhárom fiatalember megölelte, és megpuszilta az asszonyt, beszéltek vele pár szót, majd a koporsóhoz léptek. Az asszony lágy, könnyes kék szemei
követték lépteiket, amint ők egyenként megálltak egy pillanatra a koporsónál, megfogták a halott kezet, majd tovább indultak. Mindhárman szemeiket törölgetve hagyták el a ravatalozót. Mikor ránk került a sor, elmondtam Miller asszonynak, hogy ki is vagyok, és megemlítettem neki azt a régi történetet, amit mesélt nekem három kisfiúról és az üveggolyóikról.
Csillogó szemekkel megfogta kezemet, és odavezetett a koporsóhoz.

- Az a három fiatalember, akik épp ön előtt voltak, az a három kisfiú, akikről akkor meséltem. Épp most mondták el, hogy mennyire értékelték, ahogy Jim bánt velük. És most végre, hogy Jim már nem tudja meggondolni magát a színt vagy a méretet illetően... eljöttek, hogy kifizessek tartozásukat...

Soha nem voltunk gazdagok ezen a földön, de biztos vagyok benne, hogy Jim ebben a pillanatban a leggazdagabb embernek tartaná magát.

Ekkor szerető gyengédséggel felemelte az élettelen ujjakat. A férje keze

alatt három fényes piros üveggolyó pihent.

A történet arról szól, hogy a szavainkra nem fognak emlékezni az emberek, de kedves cselekedeteinkre annál inkább.


Isten szeret Téged.

Egy kívánságom számodra a mai napon: kívánok neked mára egyszerű csodákat - frissen
főzött kávét, amit más készített el helyetted.
Egy váratlan telefonhívást egy rég nem látott barátodtól.
Zöld jelzőlámpákat a munkába menetben.
Kívánok neked apróságokat, amiknek örülhetsz, a legrövidebb sort az
élelmiszerboltban, egy jó éneket a rádióban.
Hogy a kulcsaidat ott találd, ahol keresed.
Kívánok neked egész napra boldogságot és apró örömöket, hogy
ezek által érezhesd, hogy Isten mosolyog rád, és gyöngéden fog, mert
különleges és ritka ember vagy.

Kívánok neked erre a napra békességet, boldogságot és örömöt.

Azt mondják, hogy egy pillanatig tart csak, hogy
megtalálj egy különleges embert, egy óra, hogy értékeld, egy nap, hogy
szeresd, de aztán egy egész élet, hogy elfelejtsd.

NE FELEDD AZOKAT, AKIK EGYKOR OLYAN SOKAT JELENTETTEK NEKED ÉS VALAMILYEN

MÓDON MEGÉRINTETTÉK AZ ÉLETEDET, JOBB EMBERRÉ TÉVE TÉGED!



Engedd el a negatív hatásokat – Teremts boldog jövőt!
A tudósoktól a politikusokig, a jövőkutatóktól a médiumokig és a látnokokig minden jövőre vonatkozó jóslat azt sugallja, hogy az emberi történelem egyik legtöbb kihívást tartogató évszázadában élünk. A legrosszabb, ha félünk valami megfoghatatlan, körvonalazhatatlan rossztól. A legjobb amit tehetünk, hogy aggodalmaskodás helyett megpróbáljuk kitalálni mi magunk, hogy milyen legyen az életünk.

Mert az igazság az, hogy képesek vagyunk újraírni a saját személyes sorsunkat, de akár a bolygónkét is. Ne is késlekedj, mert minden nap veszteség csak keserűséged szaporítja. Kezdd el még ma valóra váltani spirituális küldetésed.

Denise Linn A személyes erő négy feladata című, magyarul is megjelent könyvében segít elszakadni a negatív családi és ősi mintáktól. Engedd le hát a bizonytalanságot, a félelmet és a borúlátást, ne a világvégét várt tétlenül, hanem hittel, optimizmussal, pozitív jövőképpel és okosan fogj hozzá a következő évek jobbá tételéhez. Ennek kulcsa a múlt megértése és meggyógyítása. A könyvben bemutatott módszerekkel újraírhatod személyes sorsodat, és ezzel olyan erőteljes változást indíthatsz el, amely az élet minden területén globálisan, sőt a következő generációk sorsát érintően is kedvező hatást vált ki.

Kutasd a gyökereidet!

Első lépésként újra fel kell venned a kapcsolatot a múltaddal Honnan származol? Ki a „te néped” Miért vagy itt? Ki vagy te? Ezeket a kérdéseket könnyebb megválaszolnod, ha megértetted és felismerted ősi gyökereidet, mert mindannyian az őseink és az előttünk élő emberek vállán állnunk. Őseink leszármazottai vagyunk, s egyben az utánunk következők ősei.

Múlthoz tartozásunk érzetét elnyelték az elmúlt száz év alatt végbement hatalmas változások. A lovas szekértől odáig jutottunk, hogy embert küldtünk a Holdra. A levélírást felváltotta az SMS és az internet. Az utazás egyetlen globális faluvá alakította a világot, ugyanakkor lerombolta a helyi kultúrákat. Átalakultak kulturális értékeink, ma más a siker és a kudarc, mint évtizedekkel ezelőtt. És más a családhoz való viszony is. Szinte teljesen megszűnt annak lehetősége, hogy az idősek tanítsák a fiatalokat, átadják tapasztalataikat. A generációk közti távolság egyre nő. Őseink sokkal jobban fel tudták dolgozni életük változásait, mert az új eseményeket és kihívásokat – a hagyományokon és rítusokon keresztül – már meglévő mintákba építették.

Gyógyítsd meg az ősi mintákat!

A második lépés a negatív családi és ősi minták felfedezése. Ha sikerül elszakadnod ezektől a negatív mintáktól, akkor nem fogod tovább örökíteni. Vagyis ne csak az öröklött pozitív hatások kiteljesítésén dolgozz, hanem a negatív minták elengedését is tűzd ki célodul. A múltat meggyógyítva átrendezheted a jelent, ami aztán a jövő reményévé válhat.

Teremts új jövőképet!

A harmadik lépés egy új látomás megteremtése a világ jövőjéről. Ez azért szükséges, mert közös világunk az érzékelés válságához érkezett. Rövidlátók lettünk, és már nem vagyunk képesek arra, hogy pozitív és fényes távoli jövőt lássunk.
A világ megváltoztatásához legfontosabb, hogy minden negatív hiedelmet engedj el. Ha úgy gondolsz az időre, mint valami szisztematikusan előre haladó, a távoli és elképzelhetetlen jövőbe nyúló mértékegységre, az gyökeresen eltér attól, mint amikor megpróbálod elképzelni, hogy milyenek lennének az ük-ükunokáid. Az előbbi hatására félelem tölt el, a kapcsolat hiánya, az erőtlenség érzése lesz úrrá rajtad. Míg a másik azonnal képeket, reményeket, terveket jelenít meg előtted, amik kreatív tettekre sarkallnak a jelenben.


Cselekedj!

A jövő megerősítésének negyedik lépésében cselekedned kell. Ha elképzeled, hogy milyenek lesznek majdan spirituális és biológiai leszármazottaid, az olyan tettekre ösztönöz, amelyekkel adhatsz valamit nekik. Egy fa elültetésétől az újrahasznosításig minden egyes cselekedet, amivel továbbadható örökséget hozol létre, számít.


Az emberiség előtt álló sürgető spirituális és környezeti válság bátor és látnoki módszereket követel. Ha alaposan kitágítod a horizontot, hogy beleférjenek az utódaid és az őseid is, ha új mítoszokat teremtesz a jövő számára, és létrehozod az utódaidnak szánt örökséget, akkor a jövő nem reménytelen.

(Forrás: astronet)


A gyors ítélkezés csapdája

Egy öreg kínainak olyan csodálatos fehér lova volt, hogy az ország leggazdagabbjai irigykedtek rá. Valahányszor sok pénzt ajánlottak fel neki a lóért cserébe, az öregember csak a fejét rázta.
– Nem, nem. Ez a ló sokkal többet jelent nekem, mint egy állat, ő inkább barát, nem adhatom el.
Egy napon a ló eltűnt. Az üres istálló előtt összegyűlt szomszédok máris ítélkeztek:

– Látod, milyen bolond vagy!? Sejthetted, hogy el fogják lopni tőled ezt a csodás állatot. Ha eladtad volna, most legalább a pénzed meglenne.
A paraszt megint a fejét rázta.
– Ne túlozzunk! Mondjuk csak azt, hogy a ló nincs az istállóban. Ez tény. Minden más csak a ti értékelésetek. Honnan lehetne tudni, hogy ez szerencse vagy szerencsétlenség? A történetnek csak a töredékét ismerjük. Ki tudja, mi fog történni?
Az emberek kinevették. Jó ideje már bolondnak tartották.
Meghálálta a szeretetet
Két hét múlva visszajött a fehér ló. Nem lopták el, csak kiszabadult, és tizenkét vadlóval együtt tért vissza szabad portyázásáról. A falusiak újra összegyűltek:
– Igazad volt, nem szerencsétlenség történt, hanem áldás!
– Én azért ezt nem mondanám még. Elégedjünk meg annyival, hogy a ló visszajött. Honnan tudhatnánk, hogy ez szerencse-e vagy baj? Ez csak egy mondat. És vajon meg lehet-e ismerni egy könyv tartalmát egyetlen mondat elolvasása után?
A falusiak szétszéledtek, meg voltak győződve arról, hogy az öreg összevissza beszél. Kap tizenkét gyönyörű lovat, szinte ajándékba, és nem örül neki.

A paraszt fia elkezdte betörni a vadlovakat. De az egyik ledobta a hátáról és összetaposta.
A falubeliek megint összegyűltek, hogy elmondják véleményüket:
– Szegény öreg, igazad volt! Ezek a lovak nem hoztak neked szerencsét. Lám, az egyetlen fiad nyomorékká lett. Ki segít majd neked idős napjaidban? Igazán sajnálatra méltó vagy.
– Ne szaladjatok ennyire előre – válaszolta nekik a paraszt. A fiam nem tudja többé használni a lábát, ez minden. Ki tudja megmondani, mit hoz ez majd nekünk? Az élet apránként mutatkozik meg, senki nem tudja megmondani egy cserép láttán, milyen is a váza maga…

Nemsokára kitört a háború, és a falu összes fiatal emberét besorozták, kivéve az öreg nyomorék fiát.
– Nahát, öreg, megint igazad volt. A fiad ugyan nem tud járni többé, de legalább melletted marad. A mi fiaink pedig mennek a halálba.
– Kérlek benneteket – válaszolta a paraszt –, ne ítélkezzetek rögtön. A fiaitokat besorozták a hadseregbe, az enyém itthon maradt. Ennyit tudunk csupán. Isten tudja csak, hogy ez jó-e vagy rossz….


Ne panaszkodj! Élj boldogan!

Amikor panaszkodunk, elnyerhetjük mások figyelmét vagy együttérzését, esetleg sikerül kibújni valami kellemetlen kötelesség alól. Csakhogy ez kétélű dolog, ugyanis a krónikus panaszkodókat a környezetük egy idő után kiközösítheti, ugyanis úgy érzik: a sok panasz elszívja az energiájukat.

A panaszkodó a legnagyobb energiavámpír. Állandó nyavalygásával, azzal, hogy részvétet kelt benned, kimeríti az energiádat. Mások viszont még súlyos helyzetben is vidámak tudnak maradni, és nem engedik, hogy áldozattá váljanak.

Will Bowen a nemrég megjelent Panaszmentes világ című arra próbálja rávezetni az olvasóit, hogyan teremtsenek panaszmentes világot maguk köré. A lényeg: ne a problémán rágódjunk, hanem a megoldáson dolgozzunk.
A skála két végén
Bowen szerint az emberek jól elhelyezhetőek egy skálán, amelynek az egyik végén a ritkán panaszkodók, a másik végén a szüntelenül panaszkodók vannak. Ha valaki egy csoporton belül túlságosan eltér a csoport normájától, akkor előbb-utóbb észre fogja venni, hogy nem látják szívesen.

„A panaszkodás ebben a tekintetben is hasonló a drogokhoz. Sokan voltunk már olyan társaságban, ahol a többiek sokat ittak, dohányoztak, vagy kábítószereztek, és ha valaki nem csatlakozott hozzájuk, a csoport tagjai fenyegetve érezték magukat. Nekem erről az a személyes véleményem – jegyi meg Bowen –, hogy az ilyen önpusztító magatartást gyakorló egyének tudatában vannak, hogy helytelenül cselekszenek, és egy absztinens jelenlétében még rosszabbul érzik magukat. Ha olyanok társaságában vagyunk, akik nálunk többet vagy kevesebbet panaszkodnak, kényelmetlenül érezzük magunkat. Minden ember más hullámhosszon működik, és a különböző energiaszintű egyének taszítják egymást…”

Hasonló a hasonlóhoz
Te is úgy érzed, hogy a környezetedben is sokan panaszkodnak? Hogy csupa nyavalygó ember vesz körül? Nem biztos, hogy ez csak az ő hibájuk! Will Bowen megfigyelése alapján ugyanis arra a megállapításra jutott, hogy általában mindenki olyan emberekkel veszi magát körül, akik hozzá hasonlóak és menekülnek azoktól, akik különböznek.

„Similis simili gaudet – azaz a hasonlónak örül” – erre az ókori latin mondásra épül a vonzás törvénye is. A gondolatok is energiából vannak. Az ember vonzza azokat a dolgokat, amelyek hasonlítanak saját gondolatai mintázatához, és eltaszítja azokat, amelyek nem. Szavaink elárulják, megerősítik és állandósítják a gondolatainkat. Így tehát amikor valaki panaszkodik, pont azt taszítja el, amit annyira áhít. Panaszai eltávolítják tőle azokat a dolgokat, amelyekről azt mondja: szeretné őket.
Újabb és újabb problémák
Amikor a barátnők összejönnek, hogy „támogassák egymást”, és együttlétük során egyfolytában a férfiakról panaszkodnak egymásnak (… mennyire önzőek, mennyire figyelmetlenek, mennyire csak magukkal foglalkoznak), valójában nem akarnak mást, mint megerősítést kapni a feltételezéseikre. Közben észre sem veszik, hogy arra ösztönzik egymást, hogy újabb és újabb problémát keressenek a kapcsolatukban, amiről a legközelebbi találkozón majd beszámolhatnak egymásnak. Bizony ezek a nők nem is nagyon tudnak (vagy nem akarnak???) egészséges kapcsolatot fenntartani egy férfival, ugyanis már a tudatalattijukba is azt kódolták, hogy a „férfiak semmirekellők…”

Arra nem jöttek még rá, hogy a semmirekellő férfiak vonzzák őket, illetve ők is csupa semmirekellőt vonzanak magukhoz. Arra koncentrálnak, amit nem szeretnek egymásban, ahelyett, hogy azt keresnék, ami szeretni való. Aki nem vevő az efféle panasz-délutánra, az mindenféle ürüggyel kimenti magát, nem vesz részt a férje, kedvese szapulásában. Talán kicsit zavarja is, hogy ő bizony nem talál olyan „halálos bűnöket” a párjában, amikkel érdekessé tehetné magát a többiek előtt. Vagy az zavarja, hogy a többiek, ahelyett, hogy változtatnának, hétről hétre csak nyafognak, panaszkodnak. „Ezek ettől érzik jól magukat – mondta egyszer egy boldog asszony. S hozzátette: lehet, hogy akkor esnének kétségbe, ha valaki egy pillanat alatt megoldaná a problémáikat, vagy ha eljönne értük a tökéletes herceg, fehér lovon. Akkor nem lenne miért keseregni… Vagy akkor az volna a bajuk, hogy nincs bajuk… És ezért siránkoznának?!
Terjed, mint a pestis
A panaszkodás járványszerűen terjed a világban, ne hagyd, hogy téged is megfertőzzenek.

Vagy ha már elkaptad, és egyre gyakrabban fedezed fel, hogy te magad is mind többet zsörtölődsz, panaszkodsz, akkor olvasd el Will Bowen unitárius lelkész könyvét, és fogadd meg tanácsait, hiszen arra tanít téged is, amire ott a missouri Kansas Ciítyben a híveit: tarts panaszmentes napot, hetet, hónapot, évet – életet!

Hagyd abba a panaszkodást. Változtass a szavaidon, változtass a gondolataidon, változtass az életeden. Hogy az energiájukat sokkal fontosabb, érdekesebb, élvezetesebb dolgokra fordíthasd. Hogy boldog lehess végre.


Mese a SZABADSÁGRÓL!

Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan lény, amely szabadon szállhat az égen, boldoggá teszi azt is aki nézi. Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő és belészeretett. Az ámulattól tátott szájjal figyelte a repülését, a szíve hevesebben vert, a szeme szerelmesen csillogott. Egyszer megkérte, hogy hadd repüljön vele, és átszelték az egész égboltot teljes harmóniában: A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat. De egy napon arra gondolt: - Mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? - és megijedt. Félt, hogy más madárral nem fogja ugyanezt érezni. És irígykedett, irigyelte a madarat amiért tudott repülni. És egyedül érezte magát! Azt gondolta: - Csapdát állítok neki, ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem! A madár szintén szerelmes volt belé és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába és fogoly lett! A nő kalitkába zárta és egész nap nézte. Most már mindig vele volt szenvedélyének tárgya. De szép lassan különös átalakuláson ment át. Most, hogy teljesen övé volt a madár és nem kellett állandóan meghódítania, kezdte elveszíteni a lelkesedését. Mivel a madár nem repülhetett nem tudta kifejezni létének értelmét. Lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását és megcsúnyult. A nőt már nem is érdekelte többé, csak annyira törődött vele, hogy enni adjon neki és tisztán tartsa a kalitkáját. Egyik nap elpusztult a madár. A nőt elfogta a bánat és éjjel-nappal rá gondolt. De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között. Ha elgondolkodna rájönne, hogy ami annak idején rabul ejtette a szívét, az éppen a madár szabadsága volt, szárnyainak dinamikus mozgása, és nem a külseje. A madár nélkül az ő élete is elvesztette az értelmét és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá. - Miért jöttél? - kérdezte a halált. - Hogy újra együtt repülhess a madaraddal - felelte a halál. - Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna. Most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele!
/Paolo Coelho/

Árnyékaink megvilágítása

Gyújts fényt a lámpásodban. Gyújts fényt egy mosolyoddal, akkor is, ha eleinte erőltetettnek tűnik. Gyújts fényt azzal, hogy érdeklődsz valami új dolog elsajátítása iránt, vagy olyasvalami iránt, amit addig nem értettél meg. Gyújts fényt azzal, hogy meghallod a téged körülvevő embereket. Gyújts fényt azzal, hogy figyelsz mindenre, ami körülötted történik – és váratlanul rád köszönnek a csodák. Gyújtsd meg a remény fényét a holnapért, sőt tedd meg már a mai napért is. Szemléld örömmel tetteidet, és végezd őket olyan jól, hogy elégedettség szülessen benned. Ne keseregj azon, hogy mások mit tesznek vagy nem tesznek, összpontosíts saját feladatodra, és látni fogod, hogy a többiek nem is teszik annyira rosszul a dolgukat, mint ahogyan kezdetben hitted.

Lásd be, hogy fontos a célod, bármennyire szerény legyen is, mert így leszel képes változtatni az életeden. Mert ez lesz a kezdete az éjszaka sötétje felett aratott győzelmeidnek.
Delia S. Guzmán


 A jókedv ereje

A rosszkedvű emberek legtöbbször úgy magyarázzák hangulatuk okát, hogy egész nap tűrniük kell a munkahelyi, pénzügyi, családi, egészségi, párkapcsolati nehézségeiket, és ezek felemésztik minden erejüket.

Tudjuk, hogy az élet bonyodalmakkal jár, de a rosszkedv okait ne ezekben keressük, hanem a belső erő hiányában, ha képtelenek vagyunk szembeszállni velük, és abban, hogy ezekben a helyzetekben nem filozófushoz méltóan viselkedünk.


Ha ezek a gondok nem lennének, mások bukkannának fel, amelyek ugyanúgy megváltoztatnák lelkiállapotunkat. A rosszkedv ugyanis olyan negatív viszonyulás, ami bennünk van, és nem a nehézségek okozzák. Így szoktunk reagálni a kellemetlen vagy feszült pillanatokban.


A rosszkedv a gyenge jellem jele. Azt mutatja, hogy kevés energiát szentelünk személyiségünk alakítására. Olyan ellenségről van szó, amelyre nem figyeltünk oda eléggé, és amely a csalódások és a nem megfelelően feldolgozott tapasztalatok hatására egyre nagyobbá válik. A rosszkedvű ember bukásait és elégedetlenségeit súlyos teherként veszi magára, így útja keservessé válik.


Minden gondunkat nem fogjuk tudni egyszerre megoldani, némelyiküket életünk végéig sem, azonban tőlünk függ, hogyan viszonyulunk hozzájuk. Ha engedjük, hogy nyomasszanak, nem lesz elég erőnk ahhoz, hogy továbbhaladjunk, és már nem fogjuk tisztán látni, melyek az élet valódi értékei. Rosszkedvünk egyre csak nőni fog, elkeseredünk, magányosnak és meg nem értettnek érezzük magunkat.


A rosszkedvű viszonyulás szokássá, rossz beidegződéssé válhat, amelynek nem tulajdonítunk kellő fontosságot, és amely egyre inkább elkedvetleníti környezetünket. A rosszkedvűt, akárcsak a vihart, messziről lehet látni, és az emberek távol tartják magukat tőle, hogy elkerüljék viselkedésének villámcsapásait. A rosszkedv betegség, amely más gyenge jelleműeket is megfertőzhet.


A rosszkedv másik gyökere az önközpontúság, amely arra jellemző, aki elvárja másoktól, hogy az ő vágyaihoz és elképzeléseihez igazodjanak. Amikor nem az elvárásai szerint történnek a dolgok, bosszankodni kezd, és barátságtalan arckifejezésével vagy éles szavaival rátámad a körülötte lévőkre.


Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a kárörömöt sem. Ha önmagunkon nevetünk, filozófusként viselkedünk. Ha hibáinkat és gyengeségeinket kinevetjük, az lazít és enyhíti a helyzetek drámaiságát, így felül tudunk kerekedni az élet tragikomikumán. Ha azonban kegyetlenül feltárjuk más hibáját, hogy mindenki nevessen rajta, és nem nézzük, hogy az érintettnek ez hogyan esik, és vajon ő is jól szórakozik-e, súlyos udvariatlanságot követünk el.


Nem függnek tőlünk az ebbe a hibába esők agresszív tettei, azonban finoman megfékezhetjük őket. Ha jókedvvel reagálunk, erőt tanúsítunk, bizonyítjuk, hogy a nehézség nem tud megtörni minket. Tanuljunk a múlt és a jelen filozófusaitól, akik a legkeményebb körülmények között is derűsek maradtak. Lelkük ereje és nyugalma abból fakadt, hogy biztosak voltak abban, hogy semmi sem véletlenül történik, és hogy az emberrel nem eshet meg olyasmi, amit ne lenne képes elviselni.


Ahelyett, hogy bosszankodtak volna, inkább keresték a rejtett okokat, hogy aztán – ha arra volt szükség –, változtassanak saját viszonyulásukon és meggyőződéseiken. Ez a filozófus ismérve.

Beatriz D. Canseco




„Minden valami jó miatt történik” – gondolatok a sorsról


Híd a ködben
Miért történnek velünk szerencsétlenségek? Miért betegszünk meg? Miért veszítjük el szeretteinket? Miért pont mi, amikor mások boldogan élnek? Valószínűleg mindenkiben merültek már fel hasonló gondolatok egy-egy nehéz pillanatban. Ilyenkor gyakran halljuk a különféle, szinte már közhelynek számító választ, hogy „Ilyen bárkivel megtörténhet!”, vagy „Ezt a sors akarta így.” Az ilyen mondatok megnyugtatóak lehetnek, de ha nem értjük meg, milyen tanítás bújik meg ezekben a sokszor ismételt mondatokban, aligha szolgálhatnak vigaszul.

Az ok-okozat törvénye azt tanítja, hogy valamennyi cselekedetünk, a mindennapi tevékenységeinktől egészen az emelkedett gondolatainkig, valamilyen későbbi okozatot von maga után. Ebből következik, hogy jelenünkben korábbi tetteink következményeit éljük, és ennek tükrében sok minden leegyszerűsödhet. Hiszen nem okolhatunk senkit mindazért, ami velünk történt, nem foghatjuk életünk alakulását a szerencsére és semmilyen egyéb külső tényezőre sem. Magunkban kell megkeresni a hiányt kitöltő, fejlesztendő erőt, amelyre az élet felhívta a figyelmünket. Ezt a felismerést azonban könnyen eltakarják érzelmeink sűrű felhői, amelyek mögül gyakran alig látunk ki. Amikor úgy érezzük, hogy minden ellenünk fordult és semmi nem sikerül, folyamatosan akadályokba ütközünk és egymást követik a sorscsapások, akkor nem magától értetődő arra gondolni, hogy ami velünk történik, összhangban van bizonyos természeti törvényekkel.

BoltívekDelia S. Guzmán így fogalmaz Mája játékai című könyvében: „A Sors az út, amelyet az evolúció törvénye jelöl ki nekünk. Ez az erőfeszítések árán születő felemelkedés útja, ahol minden egyes lépéssel magasabbra jutunk.” Életünk során lehetőségünk van megtenni egy kis lépést ezen az úton. Ezt nevezhetjük akár életfeladatnak is. Ha eltávolodunk ettől az iránytól, és nem követjük életelveinket és mindazokat az értékeket, amelyet elfogadtunk, vagy figyelmen kívül hagyjuk az életfeladatunkhoz kötődő célokat, akkor a következmények idővel egyre több akadályt képezhetnek az úton. Ez eleinte finom jelzések formájában, apró nehézségekben nyilvánulhat meg, amelyeket gyakran nem veszünk észre, vagy nem tartunk fontosnak, épp ezért lesznek egyre erőteljesebbek. Ahogy Jorge A. Livraga fogalmazott: „a fájdalom a tudatosítás eszköze”. Mert amíg valami nem fáj, addig nem biztos, hogy változtatni akarunk rajta, de amikor már mardos és sajog, rákényszerülünk, hogy elgondolkodjunk és tegyünk valamit.

Sok tanítás szerint, a jó és a rossz fogalma relatív, maga a Jó ideája azonban nem viszonylagos. Ebből kiindulva nincsen jó és rossz esemény, nincsen szerencsés vagy szerencsétlen élet. Mi soroljuk az élethelyzeteket jó és rossz élmények közé. Vannak helyzetek, amelyekben nehezen ismerjük fel a mögötte rejlő okot, és azt a tapasztalatot, amelyet magában hordoz, ezért rossznak tituláljuk. Pedig ezek a helyzetek ugyanúgy tanítanak bennünket valamire, csak kevésbé nekünk tetsző módon, hiszen a felismerésen kívül gyakran fájdalommal is járnak.

Híd lombkoronábanAhogy Delia S. Guzmán írja: „Kevés fájdalom ér? Akkor jól teljesítjük be a sorsunkat. Sok fájdalom ér? Akkor ki kell nyitnunk a szemünket, hogy világosan megláthassuk, merre vezetnek lépteink.” Tulajdonképpen hálásak lehetünk a nehézségekért, mert kimozdítanak a bennünket megkötő tehetetlenségből. Természetesen attól, hogy valamelyest értjük életünk eseményeit, még ugyanúgy fáj, de a megértés pislákoló lángként arra inspirál, hogy mielőbb cselekedjünk, és orvosoljuk a hibát. Van egy örök segítség, amely kapaszkodót adhat erőfeszítéseinkhez: a filozófia. Ez megtanít többek között arra, hogyan szemléljük a világot és benne önmagunkat. Így nem lesz szükség nagy csapásokra, ahhoz, hogy észrevegyük, mi az, amin változtatnunk kellene.

Delia S. Guzmán szerint: „Minden igyekezet, amely arra irányul, hogy eltérjünk az előre meghatározott iránytól, oda vezet, hogy visszapattanunk a falakról, jelezve, hogy csak egyféleképpen haladhatunk tovább.” A sors nem támogatja, hogy túl messzire sodródjunk az előttünk álló lépések megtételétől. Bár ez úgy tűnhet, mintha meg lenne írva, hogy merre mehetünk tovább, de az ember szabad akaratáról nem feledkezhetünk meg. Nem mindegy ugyanis, hogyan élünk a lehetőségeinkkel és hogyan haladunk az úton: sebesvonatként robogunk, vagy nehézkes szekerünket toljuk egyik kátyútól a másikig. És az sem mindegy, hogy a jelen cselekedeteivel, milyen jövőbeli utat szabunk magunknak. Mert ez az, amit tehetünk, itt és most. Ahogy a mondás is tartja: „A Sorsod te magad vagy.”

Wágner Mária
 


Elfogadás és Elkötelezettség Terápiája - a módszer lényege


az-elfogadas-es-elkotolezettseg-terapia-lenyege_nagy A könyv a humán pszichológia forradalmian új felfedezésére, az Elfogadás és ElkötelezettségTerápiájának (Acceptance and Commitment Therapy, azaz ACT) életvezetési modelljére épül. Az ACT ráadásul szerencsés rövidítés, mert a kezdőbetűket így, egybeírva magyarul TETT-et jelent. Az ACT-et az Amerikai Egyesült Államokban fejlesztette ki Steven Hayes pszichológus és két munkatársa, Kelly Wilson és Kirk Strosahl. Az ACT megdöbbentően hatékonynak bizonyult a legkülönbözőbb pszichés problémákkal küzdőknél, a depressziótól és a beteges szorongástól a krónikus fájdalomig, sőt a drogfüggőségig.
Sőt, egy jelentős kutatás során Patty Bach és Steven Hayes pszichológusok az ACT alapelveit alkalmazták krónikus szkizofréniában szenvedőknél, és megfigyelték, hogy már négy óra terápia is felére csökkentette a kórházi beutalások számát! Az ACT rendkívül hatékonynak bizonyult az olyan kevésbé drámai, de több millió embert érintő problémák kezelésében is, mint a munkahelyi stressz csökkentése vagy a dohányzásról való leszokás. A terápiák túlnyomó többségével ellentétben az ACT komoly tudományos kutatásokra épül, és egyre népszerűbbé válik a pszichiáterek és pszichológusok körében a világ minden táján.
Az ACT segít, hogy gazdag, teljes és értelmes életet teremts magadnak, és megtanít kezelni azt a sok gondot és fájdalmat, ami óhatatlanul felmerülhet utad során. Az ACT hat alapelvének segítségével elsajátíthatsz egy fontos készséget, amely megváltozatja és jobbá teszi az életedet.
Az Elfogadás és Elkötelezettség Terápiája – Acceptance and Commitment Therapy (az ACT) hat fő elvre épül, melyek együttesen segítenek létrehozni azt a szemléletváltást, amely gyökeresen megváltoztatja életedet: ez a „pszichológiai rugalmasság”. Minél nagyobb fokú a pszichológiai rugalmasságod, annál jobban tudod kezelni a fájdalmas gondolatokat és érzéseket, és annál hatékonyabban tudsz munkálkodni a gazdag és értelmes élet kialakításában. A könyv folyamán mind a hat alapelvet egyenként részletesen bemutatjuk majd, de most csak egy rövid összefoglalót adunk:

1. Hatástalanítás
Viszonyulj másképpen a gondolataidhoz, így kivonhatod magad hatásuk alól. Ahogy megtanulod hatástalanítani a fájdalmas és kellemetlen gondolatokat, azok már nem tudnak megrémíteni, zavarni, stresszelni, elszomorítani vagy aggodalmat okozni. Ha hatástalanítod zavaró gondolataidat, köztük az önkorlátozó meggyőződéseket és a túl kemény önkritikát, azok jóval kevésbé befolyásolják a viselkedésedet.

2. Kiterjesztés
Hagyj helyet a kellemetlen érzéseknek és gondolatoknak, ahelyett, hogy magadba fojtanád, vagy elűznéd őket. Ha nyitott vagy és teret hagysz magadban ezeknek az érzéseknek is, hamarosan észreveszed, hogy már nem is bántanak annyira, és gyorsan „továbbsodródnak”, ahelyett, hogy tovább nyomasztanának. (Ennek az alapelvnek a neve a hivatalos ACT-terminológiában az „elfogadás”. Itt azért változtattam meg, mert az „elfogadás” többjelentésű szó, és gyakran félreértik).

3. Kapcsolódás
Teljes mértékben éld meg a pillanatot, koncentrálj arra, ami ott és akkor történik, mindig arra figyelj, amit az adott percben teszel, vagy tapasztalsz. Ahelyett, hogy elidőznél a múltat szemlélve, vagy a jövő miatt szoronganál már jó előre, erős szálak fűzzenek a jelenhez, a mosthoz. (A hivatalos ACT-kifejezés erre a „Kapcsolódás a jelenhez” – csupán a rövidség kedvéért változtattam meg).

4. A szemlélő én
 A tudat nagyon fontos eleme, amit a nyugati pszichológia a közelmúltig teljesen figyelmen kívül hagyott. Ahogy lassanként megismered éned ilyen aspektusát is, megváltozik a negatív érzésekhez és gondolatokhoz fűződő viszonyod.

5. Értékek
Annak tisztázása, hogy mit tekintesz értéknek, és az értékek tudatos felvállalása jelentős lépés a teljes élet felé vezető úton. Értékeid azt tükrözik, hogy szíved mélyén te magad mit érzel fontosnak: milyen ember akarsz lenni, mi az, amit az életben lényegesnek tartasz, mire törekszel. Értékeid útjelzőként szolgálnak, és arra ösztönöznek, hogy változtass az életeden.

6. Elkötelezett tettek
Gazdag, teljes élet csak tettek révén érhető el. Nem mindegy az sem, hogy milyen tettekről van szó. Csak az értékeid által vezérelt és motivált tettek vezetnek eredményhez. És ami a legfontosabb, az elkötelezettség: hogy újra és újra megteszed, amit fontosnak tartasz, és nem számít, hányszor vallasz kudarcot.

Kulcsszavak: Elfogadás és Elkötelezettség Terápia, Acceptance and Commitment Therapy,ACT, Dr. Russ Harris, M.D., elkötelezett tettek, értékek, a szemlélő én, kapcsolódás, kiterjesztés, hatástalanítás, pszichológiai rugalmasság

Egy mese arról, hogy mi történik, amikor feladjuk az ellenállásunkat a változásokkal szemben, és csak lazán megengedjük, hogy megtörténjen:

A Bölcs Hernyó 


Csupán egy tudatlan hernyó volnék? Nem! Csak egy életunt kövérség, akinek elege volt a fa leveleinek felzabálásából. Úgysem jó semmire az. Meddig nőjek még? Minek? Kinek? Elegem van...
Persze zabálhatnék még az élvezet kedvéért, de mire jó az? Úgyis csak nőnék tovább, hogy aztán még éhesebb lehessek. Ez volnék csupán, egy zabálógép? Na neeeem... Ebből elegem van! Ezt nem vállalom tovább! Végzek magammal, így döntöttem.

Mivel szőrös vagyok, így a hangyáknak nem kellek. Élet ez így? Még meghalni sem tudok. A tegnap levetettem magam egy szélső levélről... és? Még csak meg sem ütöttem magam. De nem adtam fel! Még tegnap visszaindultam erre a fára! Csak azért, hogy a rigók, a fekete kaszások jobban lássanak a lemenő nap fényében. De a halálmadaraknak sem kellettem. Pedig azt hittem, hogy a sárga-fekete csíkos ruhám miatt tuti észrevesz majd valamelyik! Észre is vettek, de az utolsó pillanatban mégis mindegyik meggondolta magát. Nem értem miért... Pedig igazán ízletes lehetek ilyen szép nagy kövéren. Valami hibádzik...

Sebaj, akkor gondolkodjunk. Abban úgyis jó vagyok! Értek én mindent!!!
Az azért elszomorít, hogy nem kellek senkinek sem, és még meghalni sem tudok...

És akkor jött az ötlet, egyet tudok csupán a zabáláson kívül: szőni! Ígyhát gubót szövök. Legyen ez a koporsóm! Itt békésen megfulladhatok és nem zavar, nem tántorít el senki sem. Nem is fognak rámtalálni, épp ezért a hullámat sem fogják meggyalázni. Igen, ez így jó lesz. Ennek örülök. Mégsem egy buta és szőrös, nagy kövér hernyó volnék! Úgy látszik, az én életem értelme az volt, hogy tudatosan haljak meg. Legyen hát!

Azzal begubódzott. Jó erősen rögzítette koporsóját egy szélvédett faágon. Csak lógott és várt. Várt és várt. Mégsem fulladt meg. Ezt is elrontotta valahol, és nem értette. Cserbenhagyta még az oly bölcs gondolatai is, amire eddig mindig számíthatott. Pedig azt hitte, mindent tud az életről.

Nagyon elkeseredett.

Feladta.

És akkor elkezdődött valami.

Mégsem úgy történt, ahogy eltervezte.

Két héten keresztül, egy teljesen megmagyarázhatatlan változáson ment keresztül, amibe semmi beleszólása sem volt. Nem számítottak gondolatai sem. Csak befelé figyelt. Mást úgysem tehetett. Szinte külső szemlélőként nézte végig saját testének teljes átalakulását. Nélküle történtek a dolgok. Aztán ez is megállt. És csak akkor eszmélt, hogy mintha kinőtte volna valamiféleképp a koporsóját!

De tanult a leckéből. Nem akarta megérteni mindenáron a dolgokat többé. Csak követte vágyait, érzéseit. És most ki akart törni. Kíváncsi volt arra, hogy mivé változott. És nem érdekelte többé az, hogy miért!
Belül is más lett.

Feltörte a koporsó fedelét és kimászott.

Fájdalmas volt az első nyújtózás.

Hatalmas szárnyai lettek, ami örömétől egyre csak tovább nőttek és feszültek. A reggeli szikrázó napsütés megszárította csillogó sárga-fekete mintás szárnyait. Aztán meglátogatta a régi jó barátja is, az éhség. De most nem az a görcsös zabálási vágy lett úrrá rajta, hanem valami édes nedűre vágyott. Érezte a szellőben az illatát. Valami színes tarkaságok felől jöttek a fű közül.

Nem gondolkodott, csak élvezte a létezést, és azt a szellő játékát, amivel először vitorlázott a nektárjukat kínálgató virágok felé...

(ismeretlen szerző) 


 A KICSI LÉLEK MESÉJE

Egyszer volt hol nem volt, az időtlenségen túl, volt egy kicsi lélek, aki ezt mondta Istennek, „Tudom ám, hogy ki vagyok én!”
Ez csodálatos! Ki vagy? – kérdezte Isten
Én vagyok a Fény! – kiáltotta a Kicsi Lélek
Isten szélesen mosolygott. Nagyon helyes! – kiáltott fel. - Te vagy a Fény.

A kicsi lélek nagyon boldog volt, hogy rájött arra amit a Királyságban már az összes lélek tudott.

Pompás! – mondta – Ez igazán király!


De hamarosan, ez már kevésnek bizonyult. A Kicsi Lélek izgatott lett, és most már az akart lenni, aki valójában volt. Így visszament Istenhez (ami nem rossz ötlet mindazoknak a lelkeknek, akik szükségét érzik, hogy valódi önmaguk legyenek) és azt mondta:

- Szia, Isten! Most, hogy tudom Ki Vagyok, vajon jó nekem, hogy az vagyok?

- Arra gondolsz, hogy az akarsz lenni, Aki Valójában Vagy? – kérdezte Isten.


- Igen – válaszolta a Kicsi Lélek – egy dolog tudni, hogy Ki Vagyok, és egy másik dolog teljes valójában az lenni. Szeretném érezni, milyen Fénynek lenni!


- De te már Fény vagy – válaszolta mosolyogva Isten.


- Igen, de meg akarom érteni milyen érzés – kiáltotta a Kicsi Lélek.


- Jó – válaszolta kuncogva Isten – feltételezem, tudnom kellett volna. Te mindig a kalandvágyók közül való voltál.

Aztán Isten arckifejezése megváltozott: – Van itt egy dolog.

- Mi? – kérdezte a Kicsi Lélek.


- Igen, nincs itt semmi más csak Fény. Látod, én csak azt teremtettem, aki te vagy; és így nem könnyű feladat megtapasztalni, Ki Vagy Valójában, amíg nincs itt semmi, más, ami nem te vagy.


- Huh? – válaszolta a Kicsi Lélek, aki most egy kicsit összezavarodott.


- Gondold csak el – mondta Isten. – Olyan vagy mint a Nap Sugara. Ó, ahol te vagy, ott minden rendben van. Mint milliónyi és milliárdnyi gyertyaláng együtt alkotjátok a Napot. Nélkületek, a Nap nem lehetne a Nap. Sőt, Napnak lenni a gyertyalángjai nélkül…és ez egyáltalán nem az a Nap lenne; nem ragyogna olyan fényesen.

Mégis, hogyan ismerd meg magad, mint Fény, mikor a Fény között vagy – ez a kérdés.


- Rendben – tért magához a Kicsi Lélek, - Te vagy Isten. Találj ki valamit!


Megint elmosolyodott Isten. – Már megvan. – mondta. – Mivel nem tudod látni magad, mint Fény mikor a Fényben vagy, körülveszünk téged sötétséggel.


- Mi az a sötétség? - kérdezte a Kicsi Lélek.


- Ez az, ami nem te vagy – válaszolta Isten.

Félni fogok a sötétségtől? – kiáltotta a Kicsi Lélek.
Csak ha azt választod – válaszolta Isten. –Nincs ott semmi, amitől igazán félni kellene, hacsak el nem határozod, hogy van. Látod, az egészet mi találjuk ki. Csak színlelünk.

- Ó – mondta a Kicsi Lélek, és már jobban érezte magát.


Aztán Isten elmagyarázta, azért hogy valamit is meg tudjunk tapasztalni, pontosan az ellentéte fog elénk tárulni. – Ez egy óriási ajándék – mondta Isten – mert e nélkül nem tudhatnád meg, milyen bármi más.

Nem ismerheted a Meleget a Hideg nélkül, a Fentet a Lent nélkül, a Gyorsat a Lassú nélkül. Nem tudhatod mi az a Bal a Jobb nélkül, az Itt az Ott nélkül, a Most állapotát a Később nélkül.
Így tehát – foglalta össze Isten – mikor körülvesz a sötétség, ne rázd az öklödet, ne emeld fel a hangodat, és ne átkozd a sötétséget. Inkább légy a Fény a sötétségben, és ne légy dühös érte. Aztán, tudni fogod Ki Vagy Valójában, és mások szintén tudni fogják. Engedd, hogy a Fényed ragyogjon, ebből mindenki tudni fogja, milyen különleges vagy!

- Úgy érted, az rendben van, hogy a többiek láthatják mennyire különleges vagyok?



- Természetesen. – kuncogott Isten. Nagyon jól van! De emlékezz, a „különleges” nem azt jelenti, hogy „jobb”. Mindenki különleges, mindenki a saját módján! Azért ezt sokan elfelejtették. Csak akkor fogják megérteni, hogy jó különlegesnek lenni, amikor látják, hogy neked, jó különlegesnek lenni.


- Remek! – mondta a Kicsi Lélek, mókásan táncolt, szökdécselt, nevetett és ugrált. – Olyan különleges lehetek, amilyen csak akarok!


- Igen, és elkezdheted már most rögtön.- mondta Isten, aki táncolt, ugrált és együtt nevetett a Kicsi Lélekkel.


- Miben akarsz különleges lenni?


- Miben különleges? – ismételte a Kicsi Lélek. – Nem értem.


- Rendben. – kezdte el a magyarázatot Isten. - Fénynek és különlegesnek lenni sokféle részből áll. Különlegesen kedvesnek, gyengédnek lenni. Különleges alkotó képességgel rendelkezni. Vagy különlegesen türelmesnek lenni. El tudsz képzelni, még bármilyen más módot is, hogy különleges légy?


A Kicsi Lélek csendben leült egy pillanatra. – El tudok képzelni sokféle módot, hogyan lehetek különleges! – kiáltott fel – Különleges dolog segítőkésznek vagy jószívűnek lenni. Különleges barátságosnak, és különleges előzékenynek lenni másokkal!


- Igen! – értett egyet Isten, - és bármelyik pillanatban, bármi vagy bármilyen különleges dolog a tiéd lehet, amit csak kívánsz. Ezt jelenti Fénynek lenni.


-Tudom mit szeretnék! Tudom mit szeretnék! – jelentette be a Kicsi Lélek nagyon izgatottan.

A különlegesnek az a része szeretnék lenni, amit megbocsátásnak hívnak. Ugye, különleges a megbocsátás?

- Ó, igen.- biztosította őt Isten - Ez nagyon különleges.


- Rendben – mondta a Kicsi Lélek. – Ez az amit óhajtok. Megbocsátó szeretnék lenni. Szeretném megtapasztalni.


- Jó – mondta Isten – de van még itt egy dolog amit tudnod kell.


A Kicsi Lélek egy kicsit türelmetlen lett. Úgy tűnt még mindig van némi komplikáció.

Mi az? – sóhajtotta.

- Nincs senki akinek megbocsájthatnál.


- Senki? – A Kicsi Lélek nehezen tudta elhinni amit az imént hallott.


Senki! – válaszolta Isten.

Minden amit teremtettem, tökéletes. Nincs egyetlen lélek sem az egész teremtésben, aki kevésbé tökéletes mint te. Nézz csak körül.

A Kicsi Lélek csak most vette észre, hogy egy hatalmas tömeg csoportosult köré. Lelkek jöttek, az egész Királyság széltéből és hosszából, hogy hallják a Kicsi Lélek rendkívüli társalgását Istennel.

Körülnézve a megszámlálhatatlanul sok összegyűlt lelken, a Kicsi Léleknek egyet kellett értenie. Senki nem tűnt kevésbé csodálatosnak, kevésbé pompásnak, vagy kevésbé tökéletesnek mint a Kicsi Lélek, maga.
Olyan csodálatos lelkek csoportosultak köré, és annyira csodálatosan testesítették meg a Fényt, hogy a Kicsi Lélek alig bírta nézni őket.

- Tehát kinek akarsz megbocsátani? – kérdezte Isten.


- Srácok, ez többé már nem vicces! – morgott a Kicsi Lélek. Meg szeretném tapasztalni, milyen Megbocsátónak lenni. Szeretném tudni, milyen „különlegesnek” lenni.

És a Kicsi Lélek megtanulta, milyen az amikor szomorúságot érez. De aztán egy Barátságos Lélek kilépett a tömegből.
- Ne aggódj, Kicsi Lélek – mondta - Én segítek neked.

- Te fogsz segíteni? – ragyogott fel a Kicsi Lélek – De mit tudsz tenni?


- Adhatok valamit amiért megbocsáthatsz!


- Tudsz?


- Természetesen! – csiripelte a Barátságos Lélek – Megjelenek a következő életedben, és teszek valamit amiért megbocsáthatsz.


- De miért? Miért tennéd ezt? – kérdezte a Kicsi Lélek. Te, aki annyira abszolút tökéletes vagy! Te, aki oly gyors sebességgel vagy képes vibrálni, hogy létrehozod a Fényt, nehezen tudom ezt elképzelni rólad! Hogyan tudnád megtenni, hogy a vibrálás, amitől oly fényesen ragyogsz, lelassuljon annyira, hogy a Fényed átalakuljon sötétséggé és sűrűséggé? Hogyan lennél képes, te aki oly könnyed vagy, hogy a csillagok tetején táncolsz és a gondolat sebességével jutsz át a Királyság túloldalára, hogy bekerülj az életembe és megtegyed ezt a nagyon nehéz és rossz dolgot?


- Egyszerű – válaszolta a Barátságos Lélek – Megtenném, mert Szeretlek.


A Kicsi Lélek meglepetnek tűnt a válasz hallatán.


- Ne légy meglepve – mondta a Barátságos Lélek – Megtetted már ugyanezt értem. Nem emlékszel? Ó, rengetegszer együtt táncoltunk, te és én. Ezer meg ezer éven keresztül, és eonokon át táncoltunk együtt. Sok helyen és sokszor játszottunk együtt. Csak te most nem emlékszel. Mindketten voltunk már Minden. Voltunk a Fent és Lent, a Bal és Jobb. Voltunk az Itt és Ott, a Most és az Aztán. Voltunk férfi és nő, jó és rossz – mindketten voltunk áldozat és cselszövő is.

Így jöttünk sok idővel ezelőtt együtt, te és én, mindegyikünk pontosan és tökéletesen hozta a Kifejezés Lehetőségét és a Megtapasztalást, hogy Kik Vagyunk Valójában.
És így – magyarázta tovább a Barátságos Lélek – Megjelenek a következő életedben, és most én leszek a „rossz”. Valami nagyon szörnyűt fogok tenni, és akkor megtapasztalhatod a megbocsátást.

- De mit fogsz tenni? – kérdezte a Kicsi Lélek egy kicsit idegesen – Nagyon szörnyű lesz?


- Ó – felelte a Barátságos Lélek kacsintva – Majd kitalálunk valamit.

Aztán a Barátságos Lélek komollyá vált, és halkan azt mondta – De tudod, egy dolog felől biztosítanod kell.

- Mi az? – akarta tudni a Kicsi Lélek.

Le fogom lassítani a rezgésemet, hogy nagyon nehézzé váljak, és megtegyem ezt a „nem túl szép dolgot”. Valami nagyon eltérőt fogok mutatni, mint amilyen vagyok. És egy szívességet kérek tőled a visszatéréshez.

- Ó, bármit, bármit! – kiáltotta a Kicsi Lélek, és elkezdett táncolni és énekelni.

Megbocsátó leszek! Megbocsátó leszek!
Aztán a Kicsi Lélek észrevette, hogy a Barátságos Lélek nagyon csöndben maradt.
Mi az? – kérdezte – Mit tehetek érted? Te egy igazi angyal vagy, hogy hajlandó vagy megtenni ezt értem!

- Természetesen, a Barátságos Lélek egy angyal! – szólt közbe Isten. – Mindenki az! Mindig emlékezz: Soha nem küldtem mást, csak angyalokat!


Így, a Kicsi Lélek még többet akart tudni, mint valaha, hogy eleget tegyen a Barátságos Lélek kérésének.

- Mit tehetek érted? – kérdezte újra a Kicsi Lélek.

- Egyszer bántani foglak és legyőzlek – válaszolta. – Abban a pillanatban, amikor a legrosszabb dolgot teszem veled, amit talán el tudsz képzelni…


- Igen? – szólt közbe a Kicsi Lélek – Igen…?


- Emlékezz, Ki Vagyok Valójában.


- Ó, Emlékezni fogok! – kiáltotta a Kicsi Lélek – Megígérem! Mindig emlékezni fogok rád, mint ahogy itt és most vagy!


- Jó – válaszolta a Barátságos Lélek – mert látod, keménynek kell látszanom, és el fogom felejteni, ki vagyok. És ha te nem emlékszel rám, mint ahogy én magam sem, nagyon hosszú ideig nem leszek képes emlékezni. És ha én elfelejtem Ki Vagyok, te is elfelejtheted, Ki Vagy Te, így mindketten elveszettek leszünk. Aztán szükségünk lesz egy másik lélekre, aki eljön, és emlékeztet rá minket, Kik Vagyunk.


- Nem, nem lesz szükségünk rá! – ígérte meg újra a Kicsi Lélek – Én, emlékezni fogok rád! És megköszönöm, amiért elhozod ezt az ajándékot, és a lehetőséget melyben megtapasztalhatom, Ki Vagyok Én.



Így, létrejött a megállapodás. A Kicsi Lélek, elindult az új életbe, izgatottan, amiért egy különleges dolog részese lesz, amit Megbocsátásnak hívnak.

És a Kicsi Lélek nyugtalanul várakozott, hogy meg tudja tapasztalni a Megbocsátást, és megköszönje akármelyik lélek tette is azt lehetővé.
Új életének minden pillanatában, valahányszor csak egy új lélek bukkant fel a színen, és az új lélek örömet vagy szomorúságot hozott – és főleg ha szomorúságot hozott – a Kicsi Lélek visszaemlékezett arra, amit Isten mondott.

- Mindig emlékezz – mosolygott Isten – Soha nem küldtem mást, csak angyalokat.



/Neale Donald Walsch: Kicsi lélek és a Nap/ 



A neve SZERETET

Egy kislány bement a szobájába és a szekrénykéje mélyéről előhúzott egy lekváros üveget. Kiöntötte a padlóra az üvegben lévő érméket és gondosan számolni kezdte. Háromszor is megszámolta, mert a végösszegnek nagyon pontosnak kellett lennie. Nem hibázhatott. Ezután óvatosan visszatöltötte a pénzérméket az üvegbe, rázárta a tetejét, és kisurrant a hátsó ajtón.
A hat háztömbnyire lévő patikába ment, amelynek ajtaja fölött a nagy vörös Indián Törzsfőnök képe volt látható. Türelmesen várt a patikusra, hogy szentelne rá egy kis figyelmet, de a patikus éppen nagyon el volt foglalva.
Tess - így hívták a kislányt - megcsoszogtatta a lábát a padlón. Semmi.
Megköszörülte a torkát úgy, hogy a legkellemetlenebb hangot adja, amit csak lehet. Ez sem volt sikeres. Végül kivett egy érmét az üvegből és megkocogtatta a pult üvegét. Ez használt!
- És te mit szeretnél? - kérdezte a patikus érezhetően bosszús hangon.
- Éppen a testvéremmel beszélek Chicagóból, akit már ezer éve nem láttam - tette hozzá a patikus, mint aki választ sem vár a kérdésére.
- Én pedig az én testvéremről szeretnék beszélni veled - mondta Tess a patikuséhoz hasonlóan bosszús hangon.
- Az öcsém nagyon beteg és . egy csodát szeretnék venni neki.
- Tessék? - fordult hozzá a patikus.
- A neve Andrew és valami csúnya dolog nő a fejében, és az Apukám azt mondta, hogy csak egy csoda mentheti meg őt. Hát tessék mondani, mennyibe kerül egy csoda?
- Kislányom, mi nem árulunk csodákat. Sajnos nem tudok neked segíteni - felelte a patikus, kissé megenyhült tónusban.
- Figyelj, nekem van pénzem, meg tudom fizetni. Ha nem lenne elég,
kipótolom. Csak mondd meg mibe kerül.
A patikus testvére, akivel eddig beszélgetett, jólöltözött férfi
volt.Lehajolt a kislányhoz és megkérdezte:
- Mondd csak, miféle csodára van az öcsikédnek szüksége?
- Azt nem tudom - válaszolt Tess könnyes szemmel - csak azt tudom, hogy nagyon beteg és Anyu azt mondta, hogy valami operációra volna szüksége De Apu nem tudja megfizetni, ezért szeretném odaadni az én pénzemet.
- Mennyi pénzed van? - kérdezte a Chicago-i férfi.
- Egy dollár és tizenegy cent - felelte Tess alig hallhatóan - Ez az
összes, ami van, de tudok többet is szerezni, ha kell.
- Nahát, milyen csodálatos véletlen! - mosolygott a férfi - Egy dollár és tizenegy cent - éppen az a pontos összeg, ami egy kisfiú csodájának az ára.
Egyik kezébe tette a pénzt, a másikkal kézen fogta a kislányt:
- Vezess engem haza hozzátok, szeretném látni az öcsédet és találkozni a szüleiddel. Lássuk, hátha van nálam egy olyan csoda, amit te szeretnél.
A jólöltözött férfi Dr. Carlton Armstrong volt, sebészorvos, aki
az idegsebészetre specializálódott. Ingyen elvégezte az operációt, és nem telt bele sok idő, amire Andrew ismét otthon volt, épen, egészségesen. Anya és Apa boldogan beszéltek arról az esemény-láncolatról, ami idáig vezetett
- Ez a műtét egy igazi csoda volt - suttogta Anya - vajon mennyibe került volna?
Tess mosolygott. Ő pontosan tudta, mennyibe került a csoda: egy dollárba és tizenegy centbe, no és egy gyermek töretlen hitébe. Egy csoda nem a természet törvényeitől függ, hanem magasabb törvények működésétől.


A szeretet a kulcs mindenhez az életben!!

by-szasza-a-szeretet-a-kulcs-kereszteny-hatterkepek-hd.jpg

Ha szeretet van az életünkben, az pótol ezernyi dolgot, ami hiányzik. Ha nincs szeretet, mindegy, mink van, az sosem lesz elég.” (Dan Millman)

Szeretet

Egy asszony kijött a házból, és három hosszú, fehér szakállú öregembert látott üldögélni az udvaron.
Nem ismerte őket. Így szólt:

- Nem hinném, hogy ismernélek benneteket, de éhesnek látszotok.
Kérlek benneteket, gyertek be, és egyetek valamit!
- A ház ura itthon van? - kérdezték.
- Nem - válaszolta az asszony. - Nincs itthon.
- Akkor nem mehetünk be - felelték.
Amikor este a férje hazaért, az asszony elmondta neki, mi történt.
- Menj, mondd meg nekik, hogy itthon vagyok, és hívd be őket! - válaszolta a férj.
Az asszony kiment, és újra behívta az öregeket.
- Együtt nem mehetünk be a házba - felelték.
- Miért nem? - kérdezte az asszony.
Az egyik öreg magyarázatba kezdett: -Az ő neve: Jólét - mutatott egyik barátjára, majd a másikra mutatva azt mondta: - Ő a Siker, és én vagyok a Szeretet.
-Majd így folytatta: - Most menj vissza a házba, és beszéld meg a férjeddel, melyikünket akarjátok behívni.
Az asszony bement a házba, és elmondta a férjének, amit az öreg mondott.
A férj megörült. - Ez nagyszerű! - mondta. - Ebben az esetben hívjuk be Jólétet!
Hadd jöjjön be, és töltse meg a házunkat jóléttel!
A felesége nem értett vele egyet: - Kedvesem, miért nem hívjuk be inkább a Sikert?
A menyük eddig csak hallgatta őket, és most előállt saját javaslatával:
- Nem lenne jobb a Szeretetet behívni? Az otthonunk megtelne szeretettel.
- Hallgassunk a menyünkre! - mondta a férj a feleségének.
- Menj, és hívd be Szeretetet, hogy legyen a vendégünk!
Az asszony kiment, és megkérdezte a három öreget: - Melyikőtök a Szeretet?
Kérlek, gyere be, és legyél a vendégünk!
Szeretet felállt, és elindult a ház felé.
A másik kettő szintén felállt, és követték társukat.
Az asszony meglepve kérdezte Jólétet és Sikert:
- Én csak Szeretetet hívtam, ti miért jöttök?
Az öregek egyszerre válaszoltak:
- Ha Jólétet vagy Sikert hívtad volna be, a másik kettőnek kint kellett volna maradnia.
De mivel Szeretetet hívtad, ahova ő megy, oda mi is vele tartunk.
Ahol Szeretet van, ott megtalálható a Jólét és a Siker is!

(http://www.ezoteriaoldal.hu/cikkek/ezoteria-spiritualis-gondolatok/tanmesek-ezoteria-titok/szeretet.html)


Tanács

774678_e9802935bb_s.jpg

A kismadár

Egy vadász megfogott egy kismadarat. A madárka azt mondta a vadásznak, hogy ha szabadon engedi, három felbecsülhetetlen értékű tanácsot ad neki. A vadász hosszan tépelődött, majd belement az alkuba.
A kismadár első tanácsa az volt, hogy ne ragaszkodjon a dolgokhoz, hagyja, hadd jöjjenek, hadd menjenek. A vadász úgy gondolta, ez jó tanács, és kiengedte a markából a madarat.
A második tanács így szólt: bízzon abba, amit közvetlenül érez és tapasztal. A vadász úgy gondolta, hogy ez is jó tanács, és engedte, hogy a madár felszálljon egy közeli fára.
Amint ez megtörtént, a kismadár harsányan nevetve felrepült. A vadász utána kiáltott, és megkérdezte, mi olyan mulatságos, mire a madár így válaszolt:
- Ha tudnád, hogy nálam van a világ legértékesebb gyémántja, nem engedtél volna el. És még jobban nevetett.
A vadász dühbe gurult, és kiabálni kezdett, hogy a madár azonnal jöjjön vissza. A madárka persze, ügyet sem vetett rá. Hát jó, de akkor legalább tartsd be, amit ígértél-mondta. Halljam a harmadik tanácsot!
- Ugyan miért mondanék neked bármit is, te ostoba, amikor az első két tanácsomat sem fogadtad meg, hiszen nem hagyod csak úgy jönni és menni a dolgokat. Nézd, hogy dühbe gurultál és próbálsz újra megfogni. És az érzékeidben sem bízol, különben felfognád, hogy egy olyan apró madár, mint én nem rejtheti el apró testében a világ legértékesebb ékkövét.
A madár nevetve elfordult, hogy elrepüljön.
- Mivel nem az első két tanácsom szerint cselekedtél, nem vesztegetem rád a harmadik bölcsességemet. Azzal messze szállt.

Ezzel tulajdonképpen megadta a vadásznak a harmadik és egyben legjobb tanácsot is:
Bármilyen tanács felesleges, ha nem fogadjuk meg.

(http://spiritualmoments2010.blogspot.com/2010_11_01_archive.html)

 
Szabad akarat vagy sorsszerűség?

Egy férfi felkereste Dzsunnaidot, a szúfi misztikust és megkérdezte:
– Mi a véleményed az eleve elrendelésről, a kiszmetről, a sorsról és az ember szabadságáról? Az ember szabadon teheti, amit csak akar, vagy csupán dróton rángatott bábu egy ismeretlen bábjátékos kezében?

Dzsunnaid a világ legcsodálatosabb misztikusa. Rákiáltott a férfira:
– Emeld fel az egyik lábad!
A kérdező dúsgazdag ember volt, és ezt Dzsunnaid tudta is róla. Valamennyi tanítványa, az egész iskola tisztában volt ezzel – ám Dzsunnaid mégis hangosan és durván reccsent rá: „emeld fel az egyik lábad!” A gazdag ember soha életében nem követte senki parancsait, és el sem tudta képzelni, hogy bárki ilyen erőszakolt, a tárgytól elrugaszkodott válasszal álljon elő a kérdésére. Azonban amikor egy Dzsunnaidhoz hasonló emberrel néz szembe, egyszerűen követnie kell. Felemelte hát az egyik lábát.

Mire Dzsunnaid így szólt:
– Ez nem elég. Most emeld fel a másikat is!
A férfi bizony zavarba esett, és egyben fel is dühödött.

– De hát te képtelenségeket kérsz! – mondta. – Azért jöttem, hogy feltegyek egy fontos kérdést, mire te egyszerűen válasz nélkül hagyod a kérdésemet, és arra kérsz, hogy emeljem fel az egyik lábam. Most meg hogy emeljem a másikat is?! Mit akarsz? Hogy emelhetném fel mindkét lábamat?

– Értsd hát meg a lényeget: amikor arra kértelek, hogy emeled fel az egyik lábad, egyaránt szabadságodban állt a jobb és a bal lábadat választani. Senki sem rendelte el, hogy melyiket emeld fel; te magad választottad a jobb lábadat. Mihelyt azonban a jobb lábad mellett döntöttél, a balt már nem választhattad. A szabadságod rendelte el a rabságod tényeit. A bal lábad immár béklyóba volt kötve.

Az ember fele részben szabad, fele részben rab, de a kettő közül a szabadság az első. Rabságát pedig épphogy a szabadsága határozza meg – az, hogy miként él a szabadságával. Senki sem ücsörög odafent azzal bajlódva, hogy előre bevésse a sorsod a fejedbe, vagy vonalakat rajzoljon a tenyeredre. Még egy mindenható Isten is belefáradt volna mostanra, ha ilyen ostobasággal kellett volna foglalkoznia, hogy vonalakat rajzoljon az emberek tenyerére…

Nem Isten felelős a tetteidért. Isten nem létezik. Ezek csak a mi stratégiáink arra, hogy másra hárítsuk át a felelősséget. Szabad emberi lény vagy, azonban a szabadság minden egyes megnyilvánulása felelősséggel jár – és ez jelenti rabságodat. Egyaránt nevezheted a dolgot rabságnak, ami nem valami tetszetős szó – vagy felelősségnek – jómagam így szoktam nevezni. 

Szabadság és következmény
Megválasztasz bizonyos cselekedeteket – ebben áll a szabadságod. Azonban a további következményekért neked kell vállalnod a felelősséget. Tökéletesen egyetértek azzal a tudományos elképzeléssel, hogy ok és okozat elválaszthatatlanul összefonódik. Ami az okot illeti, szabad vagy. De aztán nem szabad megfeledkezned róla, hogy az okozatról te magad határoztál az okod révén. Voltaképpen ebben a tekintetben is szabad vagy; az okozat a te szabadságod folyománya.

Fogd fel az életet igen egyszerűen, minden teológiától mentesen, és meg fogsz lepődni: a problémáid tovatűnnek! Az élet egy rejtély, nem egy probléma. Probléma az, amit meg lehet oldani; rejtély az, amit át lehet élni, megoldani azonban soha. A meditáció pedig nem egyéb, mint e rejtély felfedezése – nem a magyarázata, nem is a megoldására irányuló kutatás, hanem a felfedezése…

Hogy lassanként feloldódj a rejtélyben, ahogyan egy hullámfodor olvad vissza az óceánba; ez a fajta beolvadás az egyetlen vallásosság, melyet ismerek. Minden egyéb badarság…
(Részlet Osho Végzet, szabadság és lélek című könyvéből)
Válasz a létre
Osho tanítása szerint nem arról van szó, hogy kérdésekre keressük a választ, hanem arról, hogy a létünkre keressük a választ. Az élet nagy kérdései sorozat az egyén életében felmerülő legfontosabb kérdésekre összpontosít.

A "Végzet, szabadság és a lélek" olyan mélységesen emberi kérdéseket boncolgat, mint hogy Valóban létezik-e olyasmi, hogy "lélek", és ha igen, mi az? Hogyan illeszkedik a képbe a karma fogalma? Van-e az egyén életének valami különleges értelme vagy célja.


Megjegyzések

  1. Körtvélyessy Andrea2012. március 19. 9:50

    Köszi,hogy feltetted ezeket.A legszebb a Jel, a szallagokkal teli fa.Ezt megkönnyeztem.Igen,egy szülő mindig megbocsájt.

    VálaszTörlés
  2. Nagyon szívesen tettem. Én is elérzékenyültem amikor először elolvastam.

    VálaszTörlés
  3. Körtvélyessy Andrea2012. március 22. 11:22

    Nagyon-nagyon igaz ez-az utolsó kis írás.Már nagyon sokszor tapasztaltam,hogy valamin mérgelődtem,mert rossznak hittem,aztán az élet úgy hozta,hogy pont boldoggá tett az,ami miatt pár nappal előtte még mérgelődtem és csalódott voltam.

    VálaszTörlés
  4. Nagyon szép történetek!

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Lélek .......Láb.....Gyökércsakra

Vese.....Páros szerv......Párkapcsolati problémák

Máj.....Lélek.....Kapcsolata